Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

kendo

blogavatar

A Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub blogja.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

A kendó Bibliája is változik

Mielőtt még belecsapnék a lecsóba, néhány fontosabb információval alapoznám meg az írásom, hisz’ talán sokan nem tudják, hogy mi is van Los Angelesben a pálmafákon, a tengerparton, no meg a számtalan Jesúson és burriton kívül.

Nos, hatalmas ázsiai közösségek és rengeteg kendós. Többféle nemzet és etnikum kendokái edzenek együtt nap mint nap abban a körülbelül 40 dojóban – bizony ám, nem elgépelés – amelyek errefelé találhatók. Talán sokan nem is tudjátok, hogy az amerikai válogatott gyakorlatilag összes tagja Kaliforniában edz, és ők voltak az első olyan csapat, akik a 2006-os világbajnokságon legyőzte az azóta is verhetetlen japán válogatottat.

Szóval ebben a közegben töltöttem el egy egész hónapot Németi Attilával, a japán válogatottat verő amerikai kendó csapat felkészítő edzőjével. Attila edzésterve alapján gyakoroltam naponta kétszer.

Németi Attila és Czimbalmos Mercédesz LA-ben


Senkit nem fogok azzal fárasztani, hogy miből álltak az edzések, de annyit elmondok: nem voltak egyszerűek. Soha nem gondoltam, hogy a Kokushikan Egyetemen eltöltött 3 hónap után, vagy az Oszaka Egyetemen eltöltött egy év után létezik még olyan hely a testemen, ahol nem éreztem izomlázat. Mondanom sem kell – tévedtem.

Mindezek ellenére most mégsem erről szeretnék írni, hanem arról, ami még a fizikai megpróbáltatásoknál is sokkal nagyobb kihívást jelentett: hogyan tisztultak a fejemben a kendóról alkotott kaotikus elképzeléseim. Persze a teljes rend még nagyon messze van, mert 23 évnyi rossz beidegződések kitörlésére sajnos nem elég egy hónap – arra viszont igen, hogy megmutassa az utat, amin haladni kell addig, amíg el nem érjük a célunkat.

Akik ismernek, tudják, hogy mennyire lobbanékony a természetem és hogy mennyire nehezemre esik kontrollálnom bizonyos cselekedeteimet, vagy éppen a gondolataimat. Ez természetesen a kendómra is nagyon nagy hatással van – jelen esetben nem a poztívumokra gondolok.

Németi Attila felügyelete alatt folytatott edzések alkalmával, illetve az előttük és utánuk folytatott beszélgetések során sikerült rájönnöm arra, hogy a számtalan technikai hiányosságom mellett a pszichológiai problémák legnagyobb visszatartó erők a saját fejlődésemben. Attila nem varázsol, nem keverget bájitalokat üstökben, hogy aztán megitassa őket a kendósokkal, azok pedig nem lesznek hirtelen olyanok, mint Asterix és Obelix. Egész egyszerűen minden létező technikai, pszichológiai, pedagógiai, fiziológiai, edzéselméleti információt összegyűjt, kielemzi őket és mindent alapul véve keres megoldást a felmerülő problémákra.

Az én esetemben is rájött arra, hogy a technikai és erőnléti hiányosságok mellett a fejemben lévő „katyvasz” a legnagyobb visszahúzó erő. Persze erre önmagában nem volt nehéz rájönni, csakhogy ő nem csupán erre mutatott rá. Megmutatta az utat, amely a káosz felszámolásához vezethet. Tudni azt, hogy kinél mi a megoldás, és hogy azt milyen pedagógiával kell kiszedni az egyes emberekből… nos, ez egy művészet.

Hála a „kozmopolita” életformámnak és az élet által kapott lehetőségeimnek, számtalanszor nyílt lehetőségem arra, hogy más országokban kendózhassak, és mivel sok külföldi kendós barátom és ismerősöm van, olykor-olykor bennfentes információkra is szert tudtam tenni. Az eddigi otthoni tapasztalataim, a Japánban, Kibe mestertől tanultak és az itt látottak tükrében minél többet gondolkodom az európai vagy épp a hazai kendón, annál inkább azt érzem, hogy néha igenis szükség van a változtatásra. Arra, hogy új módszereket tanuljunk, hogy új perspektívákból szemléljük a körülöttünk lévő világot.

Ha csak a saját példámból indulok ki, vagy abból, hogy mindig akkor fejlődött a legjobban a kendóm, amikor új közegbe kerültem és új kihívásokat kaptam, azt kell gondolnom, hogy egy közösség esetében is hasonlóan működhet ez a dolog. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ha valami fejleszt minket, akkor egy idő után dobjuk a kukába, és fogjunk bele valami újba, hanem azt, hogy éreznünk kell, hogy mikor tapogatózunk a sötétben, egy helyben toporogva és mikor látjuk azt az utat, amely kivisz minket a fényre.

Életünk során sem arra törekszünk, hogy egy kényelmes helyen megpihenve minden az ölünkbe hulljon, akkor a shiaijon miért várnánk arra, hogy az ellenfél a shinaink alá szaladjon? Ha valami érezhetően nem működőképes, vagy nem elég hatékony, akkor miért ne mernénk változtatni és új dolgokat kipróbálni? Ha adott eredményekkel rendelkezünk, és azt gondoljuk, tovább már nem juthatunk, akkor mi akadályoz meg minket abban, hogy belefogjunk valami újba, hátha az még jobban fog fejleszteni minket, mint az eddigiek?

Az egy helyben való „tötymörgésnél” bármi hasznosabb. Ha nem nyitunk új kapukat, és nem ismerünk meg új közegeket, elveket, látásmódokat, minden óriási fejlődésnek indul körülöttünk, mi pedig Don Quijote módjára vívjuk majd szélmalomharcunkat a rég idejétmúlt felfogásunk és rendszerünk kellős közepén. Előbb vagy utóbb pedig minden meglepetésként fog érni minket, és ha elgondolkodunk azon, hogy a kendo – akárhogy is nézem – egy életre-halálra való küzdelmet testesít meg, akkor viszonylag könnyű rájönnünk arra, hogy a meglepetés akkora lesz, amekkora svunggal egy éles katana hasítaná át a fejünket, ha épp az Edo-korban harcolnánk az igazi szamurájok módjára.

Tíz év kendo, három Japán út és a ki tudja hány külföldi kendós utazás ellenére voltak olyan dolgok, amelyek bár a fejemben voltak, hallottam róluk, de valahogy mégsem ragadtak meg, vagy nem tudtam úgy elgondolkodni rajtuk, hogy azokból érdembeli fejlődés is származzék. Ilyen például az, hogy milyen, amikor gyakorlatilag meghalsz egy edzésen vagy épp egy egyszerű gyakorlat során. Persze nem fizikai értelemben, hanem fejben. Nem azért, mert túl nehéz lenne a feladat, hanem azért mert az agyad azt akarja elhitetni a testeddel, hogy nem megy. Folyamatosan az pörög a fejedben, hogy „nem jó, kényelmetlen, fáj, nem bírom…” – holott ha nem gondolkodsz, csak teszed a dolgod, mert tudod, mi a célod és sikerül legyőzni a szellemi korlátaidat, rájössz arra, hogy nem is olyan bonyolult, és – bár nem megy tökéletesen – nem kivitelezhetetlen.

Esetemben ez néha különösen nagy problémát jelentett, hiszen 23 év alatt igyekeztem mindenben ok-okozati összefüggéseket keresni és minden helyzetet stabil lábakra támasztva megoldani. Remélhetőleg most mindenkinek bevillan, hogy „de hát a kendóban gondolkodni kell!”. Igen ám, de ekkor megjelenik az első hatalmas paradoxon, ami kicsit „Mátyás királyos hoztam is meg nem is mesévé” teszi ezt az egészet. Gondolkodni kell, de ott a „mushin”… gondolkodni nem kell, de ott a „fudoushin”. Akkor most mit is kell tennem?

Ez volt az a pont, ami az évek során rendszeresen mentális csapdákba kergetett. Arra a konklúzióra jutottam, hogy gondolkodni kell azon, hogyan fejlesztheted magad, hogy mi az a mód, amivel a leggyorsabban tudsz szintet lépni. Gondolkodni kell, amikor egy másik ember vagy az ellenfeled vívását elemzed. Gondolkodni kell, amikor összeállítod a csapatod sorrendjét egy versenyen, és gondolkodni kell akkor, amikor edzőként egy másik ember fejlesztésén munkálkodsz.

Amikor viszont arról van szó, hogy a fizikailag megterhelő gyakorlatokat végzed, vagy annyiszor gyakorolsz egy technikát, hogy már úgy érzed,  shinai nélkül, gumikacsával is meg tudnád csinálni, akkor nincs helye a gondolkodásnak. Hogy miért nincs? Mert a gondolkodás egyből bekapcsolja majd azt a bizonyos relét a fejedben, ami leadja az infót a testednek, hogy „fiam, te bizony piszkosul elfáradtál” – és abban a pillanatban, hogy az agyad elektromos aktivitása beindul, és az információk végigsuhannak a testeden, nemes egyszerűséggel véged van. Mert ettől a ponttól kezdve minden egyes porcikád az ellen fog majd küzdeni, hogy véghezvidd a célod. Ebből gondolom mindenki számára kiderült már, hogy nem minden edzést sikerült széles mosollyal, énekelve végigcsinálnom.

Nem egyszer egész egyszerűen bőgtem, vagy épp elkapott a hisztéria, annyira eluralkodott rajtam az agyam. Sokat kellett viaskodnom magammal, és nem mindig láttam az út végét. Szerencsére Németi Attila ilyenkor helyre rakott, és minden kihívás teljesítésekor bebizonyította azt, hogy ahogy az amerikai válogatottnak is sikerült legyőznie a japánokat, kemény edzésekkel bárki elérheti a céljait. Minden ilyen alkalom kicsit olyan volt, mintha meghalt volna bennem valami. Mintha valami, ami eddig a tudatomat szennyezte, hirtelen egy könnycsepp formájában megtisztította azt.

Csak példaként megemlíteném, hogy azt a bizonyos edzést, amiről azt gondoltam, hogy lehetetlen végigcsinálni, és ami ellen egyszerre küzdöttek az izmaim, az agyam és a lelkem, két nappal később, minden probléma nélkül megcsináltam. Nem azért, mert az eltelt 48 óra alatt megettem egy halom spenótot és feléledtem, mint Popeye, hanem azért, mert leültem Attilával beszélni és ő megadta azokat az instrukciókat, amelyekkel újfent rendet tehettem a fejemben.

Azt gondolom, hogy a Los Angelesben töltött egy hónap rengeteg tanulsággal bírt számomra technikai, erőnléti és elméleti kérdéseket illetően. Talán végre megértem azt, amit már Kibe mester is próbált nekem magyarázni: a fejlődés csak akkor érhető el, ha a fizikumunkat, lelkünket és a szellemünket is egyformán fejlesztjük. Azt hiszem, az én szellemi fejlődésem legnagyobb gátja az volt, hogy mindig valamiféle lexikális tudás növelésére törekedtem, de a dolgok lélektani hátterére egyáltalán nem fektettem hangsúlyt.

Mint a legtöbb európai kendós, abba a hibába estem, hogy valamiféle „Kendo Biblia” alapján akartam fejlődni, de arra nem gondoltam, hogy ahogy minden változik körülöttem és ahogy egyre több technikai újítás és eszköz jelenik meg az élet minden területén, úgy a kendo edzéseken is érdemes néha kevésbé ortodox módszerekkel próbálkozni. Kicsit olyan ez, mint a heliocentrikus világkép elfogadtatása. Végül is Galileit is megtámadta a katolikus egyház a kopernikuszi tanok miatt. Ennek ellenére ma, csaknem 400 évvel később mindenki elismeri, hogy a világmindenség középpontjában nem a Föld áll…

Minket a kevésbé ortodox edzések gyakorlása miatt nem fog megtámadni a katolikus egyház, úgyhogy csak azt tudom tanácsolni minden kendósnak – és igazából minden „nemkendósnak” is: merjetek változtatni és minden lehetőséget megragadni, hiszen mindent alaposan elemezve, pontos célokat kitűzve, jó tervezéssel és alapos megfontolásokkal nem nyúlhattok mellé!

Czimbalmos Mercédesz

Tovább

Japán kendó egyetem Magyarországon

Szerdán érkezik Magyarországra a világ egyik legerősebb és leghíresebb japán kendo iskolája, a Kokushikan Egyetem kendó delegációja. A leendő kendo oktatók azért érkeznek, hogy külföldi tapasztalatokat szerezzenek. Magyarország kivételes helyzetben van, hiszen Európában rajtunk kívül csak Franciaországnak van együttműködési megállapodása. 2000-ben a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kara (TF) kötött megállapodást a Kokushikan Egyetem Testnevelési karával.

Tóth Balázs, magyar kendo válogatott, csapatvilágbajnoki bronzérmes, a Szegedi Kendo Egyesület tagja a japán Kokushikan Egyetem kendo tagozatán töltött egy évet. Hogy kicsit képben legyünk, mi is folyik a Kokushikanon, illetve milyen szellemiséget hoznak egy hétre hozzánk a japán kendokák, Tóth Balázs foglalta össze az élményeit, tapasztalatait.

Tóth Balázs a novarai világbajnoki eredeményhirdetés után

Nem fogok általános élménybeszámolót írni, hanem olyan rövid leírást igyekszem adni a magyar kendósoknak, ami a Kokushikan szellemiségében foglalja össze a kendó esszenciáját. Szeretném átadni azt az érzést, amellyel nap mint nap edzettem, ami segített megérteni az „ortodox” kendót. Igyekszem majd nem nagyzoló szavakat használni és érthetően fogalmazni. A szakmai leírásoknál azokat a jegyzeteimet használom, amiket közvetlenül az edzések után írtam, és a mesterek szavait is változtatás nélkül igyekszem majd visszaadni.

A Kokushikan szelleme

A Kokushikan Egyetem kendó klubjának légköre nem akármilyen. Ha az embernek szerencséje van belekerülni és részévé válni, akkor küzdelem vár rá. Küzdelem, hogy alázzattal legyen képes viseltetni a kendó iránt. Ez egy olyan közösség, ami magával ragad és ha akarsz, küzdesz, odateszed magad, akkor befogad és segít.

Az egyetemisták között évről évre, majd nemzedékről nemzedékre száll a kendó tudása, amit az edzésen keresztül és nem szavakkal adnak át. Nem sok helyét éreztem az úgynevezett sporttudománynak, vagy az elméleti kutakodásnak. Igaz, hogy a kendót igazán csak az értheti, aki csinálja. "Yaru shika nai!"- szokták mondani, ami annyit tesz: Csak csináld!

A „mushin” (a tudat üressége) fogalmát sokan emlegetik és ismerik. Ez edzés közben és a versenyen is nagyon fontos. Elérése edzés közben egyfajta erőfeszítés. Például arra, hogy ne foglalkoztasson minket, mennyire nem érdekel esetleg az aznapi keiko (gyakorlás), vagy mennyit kell tanulni, mi van a munkahelyen, a családban, vagy hogy „ez fáj, az fáj”. Azaz a csitíthatatlan ego legyőzését jelenti. Azt, hogy képesek legyünk alázattal, maximálisan odatenni magunkat.

Vannak olyan időszakok, amikor nem olyan nehéz az edzés. Ezt mindenki szereti és jókedvű, de igazán tanulni a nehéz időszakokban lehet. Amikor van reggeli edzés, vizsga napközben és még délután is sok a kakarigeiko. Akkor minden nap meg kell kérdezni, hogy mit is akarunk magunktól. Hosszú távon egyszerűbb mosolyogva a küzdelmet választani, mint morogva hagyni a francba az egészet. Úgy gondolom, ez a hozzáállás az, ami a bajnokokra jellemző, bár ez önmagában még közel sem elég, de enélkül biztos, hogy senki sem lesz bajnok.

Ha képes az ember, hogy ezt az attitűdöt magáévá tegye, azaz „befogod, és csinálod”, akkor zöld útja van, és gond nélkül illeszkedik be a Kokushikan közösségébe, és persze megkaphat mindent, amit tudni akar a kendó alapjairól.

Ujiie sensei és a reggeli oikomi geiko

A Kokushikanon mindenki a helyes kendót kapja. Ujiie sensei jelenléte áthat mindent. Nem lehet hibázni a szeme előtt. Ha vívunk vele, nem lehet félvállról venni, és egyből tudjuk, hogy hol hibádzik a mozgás, az energia. Az oikomi geiko ideje reggel fél hét. Még álmosak vagyunk, de máris egy szigorú szempár lesi minden mozdulatunkat. Ez az edzésmódszer teljesen az alapról szól.

Tsuchitani Yuuki, Tóth Balázs, Ujiie sensei, Nakazawa Kimitaka

Ujiie sensei alapelve az oikominál, hogy ne milliót vágjunk 90 %-kal, hanem csak 100-at vagy 200-at, de azt 120%-kal. „Minden egyes vágás ippon legyen!”

Az egyórás edzésen a diákok öt vagy hat sorban állnak, ami tulajdonképpen nem jelent mennyiségileg nagy terhelést. Ám az a tény, hogy reggel van, és ilyen korán technikailag a maximum fölött kell tejesíteni, megadja az edzés intenzitását. (Hogy a tudományokat szeretőknek is kedvezzek egy kicsit: az edzéselméletben köztudott, hogy az intenzitást nem csak a mennyiségi növeléssel lehet fokozni). Ujiie sesnei sokszor megállítja az edzést, és reggelről reggelre sokszor ugyanazokat a dolgokat elmondja, beleveri a diákok fejébe.

A lendületről

Ujiie sensei nem győzte hangsúlyozni, hogy a kendóban milyen fontos a „lendület”. Ezalat megkülönböztette a test lendületét, a technika, vagy mozdulat végrehajtásának lendületét, és a ki, az energia lendületét. Az utóbbit tartotta a legfontosabbnak. Gyakorlatiasabb leírásban: az oikomiban minden indulás előtt hosszú kiai szükséges. A kiai erejének maximálisnak, és ehhez a légzéstechnikának (amiről majd később írok) helyesnek kell lennie. Ha ez megvan, akkor összeszedi a mozgást is (ez természetes), de a jó kiaiért meg kell tenni az erőfeszítéseket. „Nem baj ha csillagokat látunk!”

A helyes technika összetevőiről

Nagy mozgással, gyorsan, erősen és mindhárom a helyesség jegyében. Ugyanakkor szükség van a türelemre, amihez én még a kitartás szót is írnám. Ez annyit tesz, hogy az edzés alatt mindvégig be kell tartani a helyességet. A test képes rá, hogy a szigorú edzés közben is megtartsa a mozgást, még ha nem is tudja olyan gyorsan végezni azt. Türelemmel végig kell csinálni mindig. Ha türelem hiányzott, Ujiie sensei nagyon tudott haragudni.

A motodachi feladata

Ujiie sensei úgy magyarázta, hogy „teinei ni ukeru”, ami körülbelül azt jelenti, körültekintően, gondosan, alaposan elszenvedni. Ha rossz a motodachi, a gyakorlónak nagyon keserves az edzés. Ezért ebben a szerepben nem pihenni kell, hanem segíteni a társunkat!

Ōta sensei és a Houjou – a helyes légzésről

Ōta sensei tartotta a houjou kata óráimat, és az egész kint töltött évem alatt vele vívtam a legtöbbet. (Ōta sensei vezeti a szerdán érkező Kokushikan delegációt.) A katáról nem akarok leírást adni, inkább azokat az érzéseket szeretném elmondani, amiket a gyakorlás közben tapasztalok. Ōta sensei szerint aki gyakorolja, az nem téveszti szem elől sosem a kendó alapjait. Az egyik régi ryuuha (a Jikishinkage-ryuu) lépései, kamaejai láthatók benne, ugyanakkor a mai kendóban is nagy hasznát veszi az ember. Fontos eleme a rekeszlégzés, az aun no kokyuuhou.

Balról a második: Migita sensei, Tóth Balázs, Ota sensei, Haseghava san

Ha valaki helyesen csinálja, akkor alig vesz levegőt közben és ráadásul még a helyes végrehajtásra is figyelni kell a nehéz bokutóval: a bal kéz erős fogása, mestsuke, az unpo lépés helyessége, a vágás ereje – moroude, atobaya fogalmak, az uchidachi shidachi időzítése az aiuchinál, ki no okori wo yomu azaz érezni, hogy mikor indul a másik....

Hogy ezt a tudást ismerjük, Ōta sensei nagyon fontosnak tartja. Ha valaki vívott már vele, és nem szokott hozzá a stílusához, tudja, hogy olyan érzés, hogy már az első pillanatban alig kapunk levegőt. Én is sokat szenvedtem vele az első időszakban, de a houjou órák segítettek rájönni, hogy miért.

Vívás közben nem lehet akármikor levegőt venni. Nem érdemes megszakítani a nyomást (kihaku). Egy érzékeny pontja a mérkőzésnek a fordulás, és sokan ezen a ponton sajnos gyakorlás közben is megszakítják a kiaiukat (a kiait egyébkét Európában szerintem nagyon kevesen veszik komolyan).

Ahhoz, hogy minden vágásnál maximálisan tudjunk kiaiozni, ugyanakkor ne veszítsük el a szálat, nem sokszor adódik alkalmunk levegőt venni. Ilyen alkalom például a kiemelés. Miután erre rájöttem és ilyen szemszögből figyeltem a többieket, én is tudatosan elkezdtem gyakorolni. Amikor fölálltam Ōta senseiel vívni, mindig nagy kiait csináltam, majd nyomtam amíg tudtam, és a vágások utáni fordulásnál mindig igyekeztem megtartani a kiait és tovább nyomni. Ezt ha jól csinálja az ember, az ellenfelet meg lehet törni, és a vágásra is helyet lehet találni. Nem véletlen mondják, hogy az ellenfél tartásának a megtörése után kell vágni: aite no kamae wo kuzushitekara utsu.

Nekem az a véleményem, hogy olyan technikákra van szükségünk magasabb szinten, amivel megtörjük és kizökkentjük az ellenfelet. Miután ez megvalósult, utána már a helyzetnek megfelelően kijön az a debana men vagy a kaeshi do…

Az egyetem tavalyi naptárában a kendo klub oldalánál van a következő mondat: „Kiai de aite wo yobidashi, ken no saki de ayatsuru”. Nagyjából azt jelenti,: A kiaial kizökkentjük az ellenfelet (hívjuk az ellenfelet) és a kard hegyével kezeljük! Fordításban furcsa, de azt hiszem, értjük a lényeget.

Még egy történet eszembe jutott: a nyári edzőtáborban kaptam a fejemre Ujiie senseitől azért, mert „nem veszem komolyan a kiait!”. Azt mondta, hogy jigeikoban sokkal hosszabban kiaiozzak. Szerintem ha így tesz az ember, nem tudom miért, de sokkal inkább birtokában lesz a testének.

Kubo sensei és a tökéletes men vágás

Amikor Andou elsős korában sérüléssel érkezett az egyetemre, az első hónapokat ki kellett hagynia. Felépülése után elkezdte az edzéseket és ottmaradt még a délutáni edzések után is gyakorolni azért, hogy behozza a lemaradást. Nem telt el sok idő és mindenki követte a példáját. Ebből hagyomány lett. Inokori renshuu-nek hívják ezt a szokást, ami annyit tesz, hogy maradni és gyakorolni.

Kubo sensei, Tóth Balázs, Esashika sensei

Az első pár edzésemen nem tudtam, hogy mit csinálnak pontosan. Azt hittem, hogy csak a versenyzők, esetleg a vizsgára készülők maradhatnak vagy ilyesmi. Kubo sensei invitált, hogy csatlakozzak én is. Ő és Watanabe Ryuujirou, aki a 2013-as delegációval volt Magyarországon, mindig ketten gyakoroltak, de akkor bevettek engem is, és ez a szokás az elkövetkező egy évem minden egyes napjára megmaradt.

Az edzések végén mindig kimentünk inni és beszélgettünk, ez körülbelül 10 percig tartott, aztán szépen lassan elkezdtünk újraöltözni. Általában így, hármasban gyakoroltunk csak men és kote vágást, majd a legvégén egy kakarigeikóval zártuk ezt a ráadás kb. 40 percet.

A gyakorlás nem állt másból, mint hatalmas kiaiból és a vágásból. Mindegyik előtt újra össze kellett szedni magunkat, és Kubo sensei mindegyik vágásban talált valami kifogást, javítanivalót. Minden nap fölírt filctollal a táblára egy mondást vagy egy gondolatot a motiváció miatt - amire valljuk be, nagyon is szükség volt.

Azt éreztem, hogy a gyakorlás során szétszedik a mozgásom. Minden egyes porcikámra figyelni akartam. Helyesen csinálni, de nagyon nehezen ment. Kubo mester így magyarázott: kiai: Too ma-ból! Mélyről kell, hogy jöjjön, és fölfelé! Sosem eshet le a kiai sem a vágás előtt sem után! Kiai közben a láb mozogjon, a saját mozgást, egyensúlyt meg kell találni, hogy a bal lábról tudjunk indulni. (Sohasem belépéssel, mindig helyből gyakoroltunk a vágás pillanatában már mozdulatlan motodachira, aki segítette a helyes végrehajtást.)

Kamae: bal kéz kisujj gyűrűsujj szorít és a bal kéz helyzete nagyon stabil. A jobb kéznek is határozottan fognia kell a kardot. A kiai által a kamae rendeződik és kialakul az ideális alaphelyzet. Ha megvan a stabil központ, akkor jó a tartás.

Az indulásnál a bal lábról indítjuk a mozgást, és a csípő, jobb láb indul előre (nem fölfelé!). Egyszerre megy a kéz és láb! A kardot „lengetjük”, mint az ostorcsapás (kisujj szorítása, és a kard hegye a leggyorsabb), így lesz erős a vágás. Vágás indításánál előre mozog a kéz és nem magunk felé! A bal kéz irányítja a mozgást, és a kezek helyzete a kamae helyzetétől nem térhet el! Így a legstabilabb az egész. Ugyanakkor a jobb kéz is fog, és nem változik a fogás helye, a tenouchinál keményen rásegít! Vágás után természetesen ott marad a kard! Sem lejjebb sem feljebb nem mozdul. A vágáskor gyorsan zár a bal láb, és gyorsan kell csinálni a zanshint és a fordulást!

Ezek azok a gondolatok, amiket szem előtt tartva nap mint nap gyakoroltuk az alapot. Ha ez megvan akkor minden menni fog.

Végül két mondat Kubo senseitől:

” Ganbatteokeba, yokattadake ha ienai.” Ha igazán küzdesz, nem elégszel meg a jóval! (szabad fordításban)

„Gakusei ni kansha. Kyou mo taisetsu ni.” Köszönet a diákoknak, a mai nap sem telt hiába.

Tóth Balázs

A Kokushikan Egyetem 2014-es programja Magyarországon:

02. 19. érkezik a delegáció

02.19-23. Vidéki kendo klubokkal edzés

02. 23. TF Küzdősport tanszék kézilabda csarnokában lesz házi verseny, közös edzés, jigeiko

02.24 és/vagy 25. TF-n óralátogatások és Dr. Radák Zsolt dékán tart előadást

02.24, 25. este MJKK és Budapest Főnix edzésein látogatás

02.26. Sayonara party és Ota sensei Bucsuztatója

Tovább