Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

kendo

blogavatar

A Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub blogja.

Utolsó kommentek

Versenyzés, világpolgár, kitágult tudat

Mostanában csöndben voltunk, de most újra szólunk.

A kendós társadalomban állandó kérdés, mi a szerepe a versenynek, az edzésnek, hogyan kapcsolódnak össze, hogyan egészítik ki egymást? Az elfogadott álláspont szerint a verseny csak egy kis szakasza a kendó gyakorlásának. Azonban ezt az állítást mindig azok súlykolják, akik már nem versenyeznek, vagy valódi versenyeredményekre nem számíthatnak. Ebben a bejegyzésünkben, bloggerünk, Szegőfi Ákos, a Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub 20 éves versenyzőjének álláspontját olvashatjuk, aki már bemutatta itt, hogy milyen egy verseny belülről.

Muszáj versenyzőnek lennem? Kell-e vajon versenyeznem ahhoz, hogy jó kendós lehessek? Az baj, ha úgy állok hozzá a kendóhoz, hogy nem akarok versenyezni, esetleg túl öreg vagyok, nem bírom a stresszt és az egész dolog számomra inkább rekreáció és kikapcsolódás, mint „versenysport”? ezek állandó kérdések.

A kendóban nyilvánvalóan semmi sem „muszáj”. Lehet anélkül kendózni, hogy versenyre járnánk, lehet edzeni „pusztán” az edzésért, és  persze az edzésmunkát lehet egy fontos versenynek alárendelni. Én azonban úgy tapasztaltam: a versenyzés rendkívül megkönnyítheti a dolgunkat, már amennyiben kendónk fejlesztése és a kendo mélyebb megértése valóban a célunk.

A jó versenyző jellemzően pragmatikus ember. Tisztában van azzal, a kendóban bőven akadnak elsőre homályos jelentésű kifejezések (pl. mozdulatlan elme, a test seme-je stb.), aztán azt is tudja, hogy a sikerhez kísérleteznie és tanulnia kell. Az elméletet, darabjaira kell szedni, értelmezni, és ha kell, mindezt több százszor végre kell hajtani. A lábmunkától a vágástechnikán keresztül egészen az ellenfélre kifejtendő nyomásig mindent át kell ültetni a gyakorlatba. Ha a versenyen valami nem működik, akkor pedig változtatni kell, és hiába volt a szépen kidolgozott elmélet, újra kell kezdeni mindent.

Természetesen a sorozatos tesztelés során a tanár szerepe és felelőssége is nagyon fontos, hiszen ő az, aki valóban rálát tanítványa fejlődésére, és annak versenyen tapasztalt érzései alapján változtat és halad tovább a munkában. A jó tanár a versenyzővel együtt dolgozik a sikerért, meg tudja mondani, mire van szükség, ha valami nem működött. Ő látja azt, hogy hol kellene változtatni, illetve mit lehetne tovább erősíteni.

A versenyzők tehát nem csak azért lehetnek gyorsabban és könnyebben jó kendósok, mert mondjuk fiatalabbak, gyorsabbak és többet edzenek, hanem azért is, mert sok „elméletüket” és módszerüket tették próbára és, ha kellett, dobták el. Az idők során sok tanár és rengeteg versenyző különböző felfogásával és stílusával találkoztak, mire megtalálták azt a formát és azokat a technikákat, ami a saját temperamentumukhoz és testükhöz legjobban illik.

Mindez nagyon jól hangzik, és azt gondolhatnánk, hogy ez csak örömteli munka. Azonban ennek a „kísérletnek” a legijesztőbb eleme, hogy nem pusztán magunkat tesszük próbára, hanem esetenként az egész kendóról vallott felfogásunkat is, amely akár évszázadok tradicionális kendó szemléletével megy szembe. Ha a siker érdekében a hagyományról kell máshogy gondolkodni, és ráadásul körülöttünk azt senki sem kérdőjelezi meg (az okokra most nem térnék ki), akkor szellemiség kérdésében nagyon magányosnak érzi magát a versenyző.

Hogyan mérhetjük le tudásunkat?

A visszacsatolás legegyszerűbb, minden edzésen elérhető verziója a jigeiko vagy szabadvívás. Aztán lehet vizsgákon fokozatokat szerezni, azonban szerintem legfontosabb a verseny, illetve a versenyszituáció. Azokat az új technikákat, amelyeket a kihon edzés során megismerünk és gyakorlunk, először a jigeikoban próbáljuk ki. A bökkenő azonban az, hogy ennek effektíve nincs tétje.  Ezekben a szituációkban nincs vesztenivalónk, csak kísérletezgetünk. Persze közben figyeljük az erősebb ellenfeleinket, hogyan kezelnek bizonyos helyzeteket, milyen attitűddel kezdenek bele a vívásba és változtatják azt, ha kell (ez az ú.n. mitori-geiko).

Az igazi megmérettetés azonban mégiscsak az, amikor mindezt stresszhelyzetben kell végrehajtani. Nyilván nem az a tét, hogy élünk vagy meghalunk, csupán annyi, hogy kiesünk a versenyből vagy megyünk tovább. A versenyen kevesebb dolgot vállal az ember, kevesebb nehéz technikával próbálkozik, nem megy bele olyan szituációba, amelyben nem biztos teljesen.

Akkor most meg kell kérdeznünk: melyik is a valós tudásunk? Az, amit egy felszabadult, tét nélküli szabadvíváson produkálunk, vagy amit egy versenyen mutatunk, ahol a továbbjutás a cél? Az ideális nyilván az lenne, ha a kettő semmiben sem különbözne egymástól.

Én úgy vélem, valódi tudásunkat és természetünket akkor mutatjuk meg, ha stresszhelyzetben vagyunk. Ha tényleg van rajtunk nyomás, és végrehajtjuk a technikáinkat és kiváló attitűdöt mutatunk, akkor a verseny, mint indikátor azt jelzi, hogy a mind a felfogásunk, mind az edzésmunkánk megfelelő. Ha viszont kendónk és magabiztosságunk összeomlik, a technikák nem sikerülnek, akkor vagy az edzéssel, vagy a felfogással nem stimmel valami.

Mire jó a versenytapasztalat?

Amennyiben csak klubunk edzéseire járunk le, pár vívás alatt tökéletesen hozzá lehet szokni edzőpartnereinkhez, ami bizonyos tekintetben nyilván erősíti a kendónkat, de a hibákat is könnyebben eltakarja. Ezért elengedhetetlen a „vérfrissítés”, azaz elmenni és kipróbálni magunkat egy teljesen ismeretlen ellenféllel szemben. Számomra a legizgalmasabb és legkiélezettebb dolog ismeretlen kendóssal vívni egy versenyen. Ekkor három-négy perc alatt kell „megfejteni” az ellenfelünket, és akkor eldől, vajon működnek-e a vívásról alkotott koncepcióink. Képesek vagyunk-e a saját bejáratott ritmusunkon változtatni? Ilyenkor valóban kiderül, képesek vagyunk-e stratégiát kidolgozni, képesek vagyunk-e kialakítani egy szituációt a tökéletes vágásra? Ezek a kérdések kendónk szempontjából nagyon lényegesek.

kendo verseny

Mindezeken felül teljesen új technikai megoldásokat is lehet tanulni, amelyeket aztán saját klubunkba visszahozva a klubtársainkat is segíthetjük, az ő szemléletmódukat is tágíthatjuk saját tapasztalataink révén. Ezen a vonalon elindulva a versenyzés jóval messzebbre mutat, mint saját technikánk és attitűdünk fejlesztése.

Ha a dojonk közegét olyan térnek fogjuk fel, ahol a harcművészet iránt elkötelezett emberek edzenek együtt és kölcsönösen segítik egymást, a versenyzés nem pusztán lehetőség, hanem egyenesen kötelesség. Túlzásnak hangzik, pedig messze nem az.

A versenyeken, főleg külföldi versenyeinken (meg a szemináriumokon is) szerzett tapasztalataink friss levegőként áramlanak be a klubba, az ott tanultakat, legyen az edzésmódszer, technika, vagy csupán egy rövid gyakorlat, ami segít jobban rávilágítani egyes részletekre, óriási segítséget jelent a velünk együtt edző és fejlődni akaró társainknak. Ha egy versenyről sikertelenül érünk haza, elgondolkodhatunk az edzés változtatásának lehetőségein (persze tanárainkkal együtt). Így, az én olvasatomban legalábbis, a verseny és az edzés duplán összekapcsolódik: nem csak az edzés szolgálja a versenyen való jó szereplést, hanem a versenyen felszedett tapasztalatok is segítik az edzés fejlesztését.

Kendós network

A versenyzésnek van egy másik, ma talán kissé mellőzött apsektusa: a nemzetközi kendós barátság. Talán furcsa, de nekem személy szerint a kendós eseményeken keresztüli barátságok és ismeretségek kialakítása ugyanolyan fontos, mint maga a kendo. Igyekszem ezt nem úgy felfogni, mint a kendo egy kellemes „melléktermékét”. Én nem aszerint barátkozom, hogy ki milyen jó kendós, ez számomra teljesen mindegy, mivel minden kendós ugyanazt szereti csinálni, amit én.

A lényeg, legalábbis szerintem, a társasági élet összekapcsolása a kendóval, mivel ezen keresztül válhat a kendo elengedhetetlen és feltétlen részévé az életemnek. Hogy miért? Mert ha barátaim és a környezetem, akikkel szorosabb kapcsolatban állok mind érdekeltek a kendoban, az engem is átsegít a nehézségeken, olyan rosszabb periódusokon, amikor esetleg nem érzem magam képesnek további erőbefektetésre. Ha a társaságom egyik fő összekötő eleme a kendo, nem engedhetem meg magamnak, hogy abbahagyjam, hiszen akkor a társaimat is elveszítem, kihullok abból a közegből, ami eddig meghatározta az életem. Az új, határokon átnyúló barátságok megkötésére pedig mi is lehetne alkalmasabb, mint egy verseny?

És persze az is elég jó érzés, hogy akármerre vetődöm a nagyvilágban, egy kendós barátnál szinte mindenhol lesz egy szabad ágy, száradó kotékkal az ablakban. És jó érzés az is, hogy engem is bármikor hívhatnak a világ minden tájáról: „Nem tudsz egy jó helyet Budapesten? És a válasz evidens:

- Dehogynem, gyertek hozzám.

Tovább

Újra együtt vívott az Osztrák-Magyar Monarchia

Hogyan lehet pörgőssé és igazi támodó szelleművé tenni egy kendóversenyt? A Főnix "róninja", Szegőfi Ákos, Innsbruckban járt.

Eredetileg nem volt tervbe véve hogy Innsbruckba is elmegyek versenyezni ezen az őszön, de a szerb verseny is az utolsó pillanatban dőlt el, így már igazán nem csodálkozom semmin. Egy nappal azután hogy lejárt a regisztráció határideje, Bárány Tibor, a Budapest Főnix Kendo Klub elnöke, vezetőedzője hívott telefonon, és elújságolta, hogy a horvátok egyik versenyzője (Borna Ban, aki Szerbiában második lett) lebetegedett, a helyét viszont már kifizették és minden el van intézve. Megkérdezték nem lenne-e valaki, aki beugrik... Így lettem „exchange player” – szépen kicserélték Borna nevét az enyémre, én pedig már mehettem is vonatjegyet venni.

Tehát a verseny: ha tömören akarom megfogalmazni, akkor annyit mondhatok, hogy nem nagy, viszont garantáltan megizzaszt. Volt alkalmam beszélni a verseny főszervezőjével, aki elmondta, hogyan alakították ki a szisztémát.

Tudniillik a „Bergiselschlacht” néven futó osztrák verseny egészen különleges pool-rendszerrel rendelkezik. A versenyzőket 8-9 fős csoportokba osztják, ezen belül zajlik le a szokásos körvívás, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a már poolból való kikerüléshez 7-8 vívás (!) szükséges. (Csak hogy érzékeltessem az arányokat, a 120 fős szerb versenyen 6, maximum 7 vívás volt a döntővel együtt).

Ahhoz hogy ez a rengeteg küzdelem gyorsan lemenjen, a meccsek mindössze két percesek. Külön nehezítés, hogy a pontozás során az ippon nélküli döntetlen egyenlő a vereséggel, mivel egyikért sem jár pont – vagyis a versenyző jobban jár azzal, ha kikap, viszont legalább vág egy ippont, mivel ez mindenképp pontot ér.

Mikor először szembesültem a furcsa szabályzattal, én sem értettem teljesen, mire is jó ez az egész, de aztán megkaptam a válaszaim, amik rendkívül felvilágosult versenyfelfogásról árulkodtak.

A Bergiselschlacht szervezői 2001 óta járnak versenyekre, és elhatározták, hogy minden tapasztalatot, amit a sok éven keresztül szereztek, beolvasztják egy versenybe. Felfigyeltek néhány kényelmetlen problémára, és jellegzetes osztrák alapossággal meg is szabadultak tőlük. Példának okáért előfordul, hogy egy kezdő versenyző több száz kilométert utazik egy külföldi versenyre, majd az azonnali egyenes kiesés rendszerében fél perc alatt kikap az ellenfelétől. Nem túl jó tapasztalat, de annál gyakoribb és rendkívül dühítő tud lenni – a tiroli kendósok ezért kiagyalták az óriáspoolok rendszerét, ahol egy gyengébb versenyzőnek is, aki egyébként a poolból sem jut ki, rengeteg lehetősége van vívni és tapasztalatokat szerezni. Senki sem megy keserű szájízzel haza, nem érzik, hogy kidobták az ablakon a pénzt és elvesztegették az időt, hiszen itt a csoportban is annyit vívtak, mint máshol egy egész nap alatt. Így az esetleges sikertelenség sem szegi kedvüket – elegáns megoldás nem igaz?

A kevés idő és az ipponközpontú pontozás pedig nem csupán a verseny lerövidítését szolgálja; a megnyitón külön kifejtették, hogy a versenyzőket ezzel a rendszerrel ipponra törekvő, offenzív kendóra akarják nevelni. Nos, ez maradéktalanul sikerült is.

A bírók elhelyezkedtek, a táblákra kiírták a neveket, és elkezdődtek a meccsek – azt hiszem nem túlzás a „daráló” kifejezést használni erre a poolrendszerre. Nincs idő pihenni, védekezni, vagy túl sokat okoskodni. Ha ki akarsz jutni a poolból akkor minden lehetőséget meg kell ragadni a pontok összeszedésére. Miután a poolokat lerendezték, a verseny már a megszokott módon folyt tovább: egyenes kiesés három perces meccsekkel, az elődöntő és a döntő négy, illetve öt perces. A horvát Tomislav Panduricot egy gyaku-doval legyőzve jutottam a döntőbe, ahol enchoban egy mennel kikaptam az osztrák válogatott Luca Prayertől.

Tomislav Panduris és Szegőfi Ákos

Nem szóltam még semmit a bírókról, bár ez is érdekes pontja a Bergisenschlachtnak. Itt ugyanis a versenyzők a bírók, legalábbis 2. dan fölött mindenkit vártak bíráskodni, ha éppen nem vívott. Tény hogy ez nem túl versenyzőbarát rendszer, ugyanis mielőtt a csapatverseny napján túlestem volna az első vívásomon már harminc másikon bíráskodtam, és mivel senki nem akarja elrontani rossz bíráskodással a másik meccsét, ezért nagyon oda kellett figyelni. Így végül az ítéletekben sem volt hiba. Az egyetlen magasabb danos bírónk Dieter Hauck volt (az Európai Kendo Szövetség alelnöke), aki egyébként maga is elindult a versenyen, de fő feladatának a bírók koordinálását tekintette. Eredetileg a Bécsben tanító Kamemoto senseit (7.dan) is várták a versenyre, azonban ő éppen Japánban tartózkodott.

A csapatverseny szervezése már kevésbé volt drámai. A szisztéma: négy csapat alkot egy poolt, ebből kettő jut tovább, a csapatok öt fősek, nincs csere. Engem egy linzi csapatba raktak be, mivel ott akadt számomra hely. Mikor a második napon odamentem összeismerkedni velük, közölték hogy taisho-nak (csapatkapitány) akarnak berakni, amivel elég nagy meglepetést szereztek. Eddig versenyen egyszer vagy kétszer vívtam ötödikként, ez ugyanis az egyik legfelelősségteljesebb poszt, mivel alkalomadtán a csapat továbbjutása múlhat ezen a víváson.

Hozzászoktam hogy senpo-ként (első vívó) lépek pályára, ide általában a legfiatalabbakat szokták tenni, akik pörgős vívásukkal megteremtik a hangulatot a többi csapattag számára is. Erre számítottam most is, mivel csapattagjaim mind idősebbek voltam nálam. Szerencsére sikerült átállnom és kijutottunk a poolból. Egyszer ugyan hátratolták nekem a győzelmet, így annak érdekében, hogy elsőként jussunk ki vissza kellett mennem olasz ellenfelemmel egy ippon-shobu meccsre, amit sikerült megnyernem.

Az egyenes kiesésben és az elődöntőben két osztrák csapattal találkoztunk, az egyiket több válogatott tag is erősítette, és úgy alakult, hogy itt is vissza kellett mennem vívni a továbbjutásért. A döntőben ugyanez ismétlődött meg, az engem meghívó horvát csapatkapitánnyal kellett egy egypontos meccs keretében eldöntenünk, melyik csapat nyeri a 2012-es Bergiselschlachtot. Így történt meg az a furcsa eset, hogy az osztrákok egy magyarnak szurkoltak, azért hogy az osztrák csapat nyerhesse meg a versenyt.

A győztes linzi csapat a magyar csapatkapitánnyal

Szerencsére nem volt harag, ha irónia akadt is: szegény horvátoknak sikerült ideszervezniük valakit, aki megfosztotta őket az áhított aranyéremtől... Kicsit kellemetlenül éreztem magam emiatt, de miután horvát barátaim örömmel gratuláltak és elismerték, hogy igen rossz taktikát választottak a döntőben (ami igaz is volt) már láttam, hogy nincs itt semmi baj. A díjkiosztó és a kötelező csapatfotó után a linziek a lelkemre kötötték, hogyha egyszer Linzbe vetődöm, feltétlen keressem meg őket, a horvátok pedig újabb kendós eseményre invitáltak.

A horvát csapat, amely meghívta Ákost

Nem akarom feltétlenül a reklámot csinálni ennek a versenynek, de mindenképp érdemes elmenni rá, főleg kezdőbb, tapasztalatlan páncélosoknak. Sok vívás, versenytapasztalat, egyszerű, de nagyszerű szervezés, hófödte hegycsúcsok a terem ablakain túl. Innsbruck ugyanis az osztrák Alpok mélyén fekszik, egyszer szerveztek itt téli Olimpiát is. Ez azért fontos, mert az olimpiai faluban van a szállás és a terem is (ráadásul egy folyosóval összekötve, így nem kell szenvedni a kora reggeli indulással), mindez természetesen olimpiai színvonalú. A versenyszervezők mindenesetre nem ülnek a babérjaikon, a jövő évi Bergiselschlactra már le is foglalták a termet, és szívesen várják a jelentkezőket.

Még nyolc órát kellett várnom a vonatom indulásáig, így bőven volt időm mindenkitől személyesen elbúcsúzni. Elmentek a horvátok, olaszok, bécsiek, a linziek is éppen bepakoltak a kocsiba, mikor az egyikőjük odajött hozzám: „- Ezt direkt neked nyomtattuk ki tegnap. A magyarok és az osztrákok újra egy csapatban.” – mondta angolul, és szélesen vigyorogva odaadott egy papírlapot, rajta az Osztrák-Magyar Monarchia régi, egyesített címerével. Slusszpoénnak nem volt rossz.

Eredménytáblázat itt.

Szegőfi Ákos

(A szerző  egyéniben  2., csapatban első helyezést ért el. - szerk.)

Tovább

Belgrádi Nemzetközi Kendo Kupa egy versenyző szemével

Első alkalommal vettünk részt mi, Főnixes versenyzők a Belgrád Kupán. Kufler Márton és Korbély László társaságában utaztam, és meg kell mondanom őszintén igen kellemes meglepetésben volt részünk.

A verseny színhelyén hirtelen az volt az érzésem, mintha mini EB-re érkeztünk volna. A felhozatal különösen ahhoz képest volt meglepő, hogy pár évvel ezelőtt a szerb kendo még igencsak gyerekcipőben járt, most viszont abszolút kitettek magukért a szervezők.

A szokásos versenyszervezői bénázásoknak nyoma sem volt. Mindig volt szalag, tudtuk, ki mikor, következik, figyelmeztetés nélkül a versenyzőket nem tették át az egyik pályáról a másikra, nem volt kicsi a shiaijo (pálya), nem is beszélve arról, a gyakran előforduló hibáról, hogy a versenyzők a pálya melletti részt átjárhatatlan dzsungellé változtatják felszereléseikkel.  

A verseny színhelye egyébként olyan stadion volt, amelyben első osztályú kézi- és kosárlabda-mérkőzéseket tartanak, így volt normális nézőtér, ahol versenyzők kényelmesen letelepedhettek, vagyis csak az álldogált a pálya közelében, akinek valóban dolga volt.

Minden pályához két szalagozó tartozott: egyik a fehérekért felelt, a másik a pirosakért, a verseny állását és a következő vívásokat négy nagy tévéképernyőn lehetett követni.

Érdemes hangsúlyozni, hogy a versenyzők dolgát is nagyban megkönnyítő szervezés az egész verseny hangulatát is egészen megváltoztatja, mindenki nyugodtabb, koncentráltabb és jókedvű, hiszen kizárólag a vívásra kell figyelnie.

Az is elképesztő teljesítmény, hogy egy olyan kis kendo klub, mint a Makoto  Kendo Klub Beograd, képes elérni, hogy kétszáz versenyző nevezzen Európa minden részéből. Voltak szerbek, görögök, macedónok, franciák, olaszok, németek, románok, horvátok és persze mi magyarok – csak a felnőtt mezőnyben 120 induló neve szerepelt a táblán. Ez számomra az elődöntővel együtt öt vívást jelentett, (közülük egy jodanos) ráadásul úgy, hogy a táblázatba előnyerőnek lettem besorsolva.

Érdekes megfigyelni és más versenyzők is így látták, a kendo színvonala ugrásszerűen emelkedett az elmúlt években. Nem nagyon láttam szenvedős, hosszan elnyúló vívásokat, ahol kegyelemből ítélnek ippont az egyik fél javára, sőt, a verseny nagy esélyeseként számon tartott, kétszeres Európa Bajnok Fabrizio Mandiának is komoly akadályokkal kellett szembenéznie. Nem egy vívása torkollott encsóba, a döntő is csak egy hajszálon múlt, vagyis mindenki a versenyre a lehető legjobb formában érkezett.

A szerbek és a nagy meglepetést okozó macedónok hatalmas lelkesedéssel vívtak, és nehéz volt megvágni őket, és a hazai elvárások, illetve az időnként skandálásba forduló bíztatás azonban egyszer sem fordult ellenségeskedésbe – a verseny baráti légköre a már-már fatalista győzni akarás ellenére is sértetlen maradt.

A versenyzésre persze feltette a koronát a kiváló bíráskodás: 7. és 6. danos mesterek íteletei után nem nagyon maradt a bírói döntéssel elégedetlenkedő versenyző. A sok jó meccstől feltüzelve a díjkiosztó után a mesterek is kardot ragadtak, és a küzdelem folytatódott a jigeikoval.

Szegőfi Ákos

A szerző a versenyen a  3. helyen végzett. -  szerk.

Tovább

Amikor az olaszok nem a focival foglalkoznak

Aki a kendó mellett dönt, biztos lehet benne, hogy olyan sportot, fennkölten mondva életformát választ, amely nem szűkül be a tornatermi gyakorlásba, hanem egészen új dimenziókat nyit az életében.

Magam jó pár küzdősporton vagyok túl, és azért tapadtam meg végül a kendónál, mert valami egészen mást kaptam, mint a többi sportágtól, na jó, harcművészettől. Aztán 35 fölött már nem esik olyan jól esni-kelni, és mindig van egy ifjú bikaerős titán, aki rajtad akarja full gázzal bemutatni, hogy milyen új technikákat tanult.

Persze én még a kendóban most is bőven kezdőnek számítok, de amikor először láttam nemzetközi versenyt, ráadásul a világbajnokságot idén Olaszországban, azt sem tudtam, hogy a bírók men, kote vagy do vágást ítélnek meg, a különböző technikák nevéről pedig aztán végképp fogalmam sem volt.

Akkor leginkább az fogott meg, hogy a pályán kívül a versenyzőkből nem bűzölgött „az a legyőzlek te rohadék”, véres izzadtság szag, sőt. A pályán kívül, mintha egy buliba csöppentem volna, ahol mindenki ismer mindenkit, és igazából nagyon gyorsan megoldják, hogy én is csumizzak mindenkivel, és egy percig se érezzem magam kívülállónak.

Ez az érzés hatványozottan igaz volt az elmúlt hétvégén, az Alessandria Kupán, Európa legnagyobb klubversenyén. Idén tíz országból 150 versenyző érkezett, és hogy érezzük a verseny súlyát, a teljes francia válogatott, a lengyel női válogatott, az olasz férfi válogatott jelen volt, és a szerbek is küldték válogatottjaikat.

Alessandria Kupa városi sportcsarnok

Én a kendóismeretek felől ugyan már nem full kívülállóként érkeztem, ellenben senkit sem ismertem házigazdáink közül. Ez a probléma körülbelül 10 percig szorongatott. Ennyi idő kellett, hogy az olaszok a keblükre öleljenek, mindenki lapogasson engem is, mintha én is visszajáró vendég lennék. Merthogy a Budapest Főnix Kendo Klub visszajáró vendég, idén negyedszer indultak kendósaink a kupán.

Olasz város, ahol a kendónak kultusza van

Alessandria vélhetően az egyetlen olasz város, ahol egy kendós nevét az olasz futballisták nevével együtt emlegetik. Ő Fabrizio Mandia, kétszeres Európa Bajnok, az Alessandria Kupa főszervezője és házigazdája, illetve a Kokodan Kendo Team edzője. Mandiat mindenki csak Fabry-nak hívja, úgyhogy én is hamar átálltam a bratyizós üzemmódba.

Alessandria azonban nemcsak Fabryról híres, hanem arról is, hogy alig találni benne pizzériát. Miután lejártuk a lábunkat, megkértük Mandiát, segítsen. Nemcsak a hely címét kaptuk meg, hanem a kódot is. „Ha odaértek, mondjátok meg, hogy kendosok vagytok és az én barátaim” – rakott a helyes vágányra Mandia. Az infó komoly kedvezményt jelentett a cehben.

A legnagyobb meglepetés viszont akkor ért, amikor szállásunkon a személyzet egyik mature signorája végigmért minket és azt kérdezte: „Kendósok vagytok? – szélesen mosolyogtunk -, úgy mondják, hogy kote?” – kérdezte és vágott egyet a levegőbe.

Lukas Marcello és Szegofi Akos

A verseny eredményeibe most nem mennék bele részletesen, de arról mindenképpen beszélni kell, hogy az első versenynapon Lukács Marcell kisebb csodát művelt. 13 évesen, kyu (dan fokozat alattiak) mezőny legfiatalabbjaként végiggázolt a juniorokon és a felnőtteken, és legyőzni egyedül a döntőben tudták. Mandia első tanítványa Ricaldone állította meg, igaz legtöbbször Marcit csak fellökni tudta, meg is intették agresszív vívásért. Így Marci végül egy ezüstöt pakolt el a bőröndbe, meg egy elég hangosra sikerült beköszönőt.

Lukács Marcell és Szegőfi Ákos

Szegőfi Ákost már többen ismerték, mert junior csapat Európa Bajnoki ezüstérmesként, illetve az Athens Taikai ezüst érmeseként már megmutatta, vigyázni kell vele. A verseny végén azonban így is többen keresték meg a két srácot, hogy fölírják a nevüket, mert még ugyan soha sem hallottak róluk, de úgy gondolják, a jövőben egyre többször fognak találkozni velük.

Szegőfi Ákos ugyanis azzal kezdte, hogy azonnal elbúcsúztatta a versenyből Christian Fillipit , az olasz férfi válogatott tagját, és a nyolc közé kerülését Guido Drago, az olasz férfi válogatott második tagja akadályozta meg. Szegőfi Ákos versenyzése Fighting Spirit díjat ért.

Hogy mi is az a sportszerű hangulat?

A díjkiosztó után Fabrizio Mandia megkereste Lukács Marcit, és arra tanította, hogyan kell az olyan típusú agresszív vívást kezelni, mint amilyet saját tanítványa mutatott be, és győzte le ezzel Marcit. Na én ilyet se láttam más küzdősportban.

Fabrizio Mandia tanítja Lukács Marcellt

A következő posztban arról fogunk elmélkedni, hogy miért kell vagy nem kell versenyezni, mire való a vizsga.

Tovább
12
»