Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

kendo

blogavatar

A Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub blogja.

Utolsó kommentek

Szőke nő karddal a kezében

Molnár Eszter magyar válogatott, a Happu Fudo Kendo Klubban kendozik. Tanítónő és most már őt is blogerjeink között köszönthetjük. Olvassátok!

Amikor édesanyám nagy buzgósággal keresett "valamilyen elfoglaltságot" az öcsémnek, aki akkor 12 éves volt, én pedig 13, nem tudhatta, hogy ezzel a lányának is egy életre szóló "szerelmet" talál. Én akkor, mint a kamaszok többsége, egyrészről könnyen befolyásolható voltam, másrészről készen álltam arra, hogy magam döntsem el, mindenféle rábeszélés nélkül, mi legyen az, illetve mi lehet az a plusz dolog, ami egy másik világot teremthet majd nekem a mindennapi kötelezettségeim elvégzése mellett.

Édesanyám, aki 10 évig keményen edzett, shotokan karatézott, kellő alapossággal mérte fel, hogy milyen lehetőségeink vannak. Tudta nagyon jól, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen közegben folytatjuk a szocializálódásunkat és, hogy kik válnak majd a példaképeinkké, milyen emberekké "nevel ki" minket végül egy szabadon választott közeg. Mivel már akkor is, mindig is veszélyt jelentett, hogy milyen baráti kört választ magának az ember, öcsém segítségére akart lenni, aki éppen akkor nehezen találta a helyét. Barátai sem éppen a "legek" közül kerültek ki, épp ellenkezőleg, ezért nyitott szemmel, füllel járt, és adott azoknak az embereknek a szavára, akik személyiségükben valami "plusz dolgot" hordoztak. Így történt, hogy egy ismerősünkön keresztül, akiről a mai napig azt gondolom, hogy az egyik legjobb ember, akivel valaha találkoztam, megismertük Budapest egyik legcsaládiasabb kendó klubját.

Én akkoriban atletizáltam, és bár én is élveztem az edzéseket, korántsem olyan örömmel tértem haza, mint öcsém a kendó edzésekről. Nem tagadom, egy idő után féltékeny lettem. Mesélt olyan új emberekről, akik nagyon kedvesek vele. Sőt, annak ellenére, hogy egyedül volt gyerek a klubban emberszámba vették, és az edzője apja helyett apja volt. Mondhatnánk, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Nyilván mindez felkeltette az érdeklődésemet, és nem is elsősorban az, hogy mi történik az edzésen, hanem hogy tényleg ennyire "jó fejek" ott az emberek. Gyerekként sosem voltam az az igazán harcias típus, éppen ezért nem is gondolkodtam azon, hogy igazán nekem való lehet bármilyen küzdősport, harcművészet. Persze még a diákéveim legelején édesanyám hatására kipróbáltam a judo-t, az aikido-t, az utóbbi még tetszett is, mivel az nem a "támadásról" szól, de mégsem jött el az az érzés, hogy én ezzel tökéletesen azonosulni tudok. Így hát tényleg csak az emberek iránti kíváncsiságból mentem le megnézni életem első kendó edzését.

Azonban akkor és ott megpecsételődött a sorsom.

Szerelem volt első látásra. Még a mai napig is nagyon erősen él bennem az az első másfél óra, amit akkor végigültem. Persze nem tudtam, nem tudhattam, honnan jött ez a nagy vonzalom, de ma már felnőtt fejjel tisztában vagyok vele. Természetesen nagyon különlegesnek találtam a felszerelést, de igazán, ami lenyűgözött, az az emberek kiállása volt. Tekintélyt parancsoló, letisztult, önbizalommal teli, erőteljes személyiséget sugalló emberek, akik tudták, hogy mit akarnak, mindezt ésszel, kellő higgadtsággal és harci szellemmel... Olyan akartam lenni, mint ők. És ez a mai napig sem változott...

Kozma-Plecskó Edina és Molnár Eszter a 2012-es világbajnokságon

Kozma-Plecskó Edina és Molnár Eszter a 2012-es kendo világbajnokságon

Úgy gondolom, hogy a legjobb időben jött a kendó az életembe. A személyiségem alakulásában hatalmas szerepet játszott. Nehéz különválasztani, hogy mi az, amit valóban csak a kendó jelenlétének köszönhetek, hisz annyi minden hatással lehet az ember alakulására, de legközelebbi bejegyzésemben megpróbálkozom vele! ;)

Molnár Eszter

Tovább

Akkor is kendózol, ha nem kendózol

Vadadi Zsolt, a Magyar Kendo, Iaido és Jodo Szövetség (MKSZ) elnöke küldte nekünk az írást. Tartalmát tekintve Vadadi Zsolt ezekkel a gondolatokkal zárta az 2012-es OEB-t.


 "Már megint úgy érezhetitek, hogy prédikáltam a Kendo Országos Egyéni Bajnokság díjkiosztóján. Most, hogy szülő és nem csak tanár lettem, jobban rálátok arra, hogy mi mindent ad, és hogy mi mindent adhatna még a kendo nektek, nekem, nekünk.

A klasszikus modell a kendóban (olvassátok csak Erdélyi Gábor szenszej új könyvét) a tanár- tanítvány direkt kapcsolata. De ugyanilyen alapmodell, hogy ellenfél nélkül nincs gyakorlás és tanulás. Ez sokszor szóba kerül az edzések során, azonban ahhoz, hogy valóban teljes életet éljünk ez még kevés. Ez a kapcsolat ugyanis csak a megszerzésről szól.

Azonban néha még ezt a megszerzést sem vesszük elég komolyan. Nem tülekedünk a mestereknél, hogy gyakorláskor elsőként kerüljünk sorra. Vagy ha már egy mesterrel vagyunk és szembesülünk gyengeségünkkel, ahelyett, hogy teljes erőbedobással „meghalnánk” abban a megszerzett 1 percben, helyette perceken át „próbálkozunk” és vesszük el másoktól az értékes perceket.

Jól tudom, a mai világ a megszerzésről szól. Mindenki többet akar, ráadásul olcsón akarja. Ez teljesen rossz megközelítés. A komoly munkáról könnyen megfeledkezünk, ha mások erőfeszítése révén jól, vagy könnyen mennek körülöttünk a dolgok. Ilyenkor a munka elveszti az értékét, nem tudatosul a sikerhez vezető út, így nem generál hálát, ami viszont további teljesítményt vonzana. Ha nem tudatosítjuk a mások által értünk végzett munkát, akkor a saját értékünk és a világba vetett hitünk csorbul. Viszont ha értjük és tudatosítjuk, hogy sikereinkért mások is dolgoznak, akkor az értünk végzett munka és a közösségért végzett munka egy nagy körforgásban összeér és előbb-utóbb értelmes világot teremt.

A klasszikus közösségi modellek, a legősibb is, a családmodell is szétesőben van. Mit fedezhetünk fel, mit találhatunk akkor? Jó példa erre a kendó, amely valójában egy magunk választotta közösség. Különböző korosztályok, tudásszintek, dolgoznak egymás mellett és közösen. Lehet, hogy nem mindenki látja egyértelműen, de ez egy hatalmas érték. A porosz iskolarendszer évtizedeken keresztül kényszerít bele, hogy azonos korúakkal járjunk iskolába, pedig az élet és a tudás valódi átadása generációk együttéléséről szól.

Ezért prédikáltam. Arra bíztatlak Benneteket: értékeljétek és éljetek a kendó nyújtotta lehetőséggel! A közösségért végzett munka emel, nemesít, alázatra tanít és még számos pozitív tapasztalatot nyújt.

Ismét csak kérem a tagságot és a klubvezetőket, hogy legyünk aktívak! Ne csak versenyezzetek, gyertek és segítsetek a versenyek, rendezvények megszervezésében!

Mert ez a munka is kendo, mert a kendo az élet."

 

Vadadi Zsolt

Tovább

A többség hangja: egy verseny a vesztes szemszögéből

Már sokat elmélkedtünk arról, miért is érdemes felnőtt korban, 30+, 40+-osként elkezdeni a kendót, de most őszíntén, csontig nyomva a stílfűrészt valljunk színt is. Mink férfiak, még most is azt hisszük, hogy Kusza Szemet idézzem, benne vagyunk abban a bizonyos 30%-ban, akiknek gyerekkorában ott volt a fenekén, az a bizonyos piros folt, és mi egséz biztosan a nyerőszériához tartozunk. Aztán eljön kendós pályafutásunk első versenye és megborul velünk a világ.

Pszichologizálásra hajlamos Olvasóink vélhetően az alábbi sorokban gyöngyszemeket fognak találni. A felnőtt férfiember igen hajlamos arra, hogy se felnőttként, se férfiként ne viselkedjen, ha valamit nagyon akar (az akarás tárgya alól kivételt jelent a nő, bár ez sem minden esetben igaz). Mi férfiak, tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be, mit érezünk akkor, amikor a kiválasztott új autót csak egy hónap múlva tudja leszállítani a gyártó, vagy kiderül, hogy az interneten kiválasztott elektromos kütyü nincs a raktáron, és várni kell legalább két napot. Az maga a szívbaj! Telefonálás a haveroknak, folyamatos zaklatása a feleségnek, és legrosszabb esetben, még az anyját is felhívja a férfi, hogy ilyen elképesztő dolog történt vele, két napot kellett várni a legújabb házi mozi rendszerre.

Na most a kendós őrület és a verseny pontosan ugyanilyen. Eleve a kezdő kendós férfiember tárgyakat gyűjt. Van már kendós bábuja Japánból, van már kendós kulcstartója, kendós matrica a kocsin, de az hogy az edzésen a kéz és a láb együtt mozogjon, az még nincs, a fumikumiról és kiairól nem is beszélve.

Közel egy év padlón csúszkálás és levegőcsapkodás után kézzelfogható közelségbe kerül az első verseny.  Persze kihon (alapvető formagyakorlat páncélos kendós segítségével bemutatva), páncélról és vívásról még szó sincs. Mivel emberünk mondhatni a legidősebb a mezőnyben, ezért nyilván a leglazábbnak kell mutatkoznia, hiszen több diploma megszerzése, stresszhelyzet, válás, kirúgás és berúgás után mégiscsak az élet vihara őt viselte meg, ő élte túl ezeket. A kamasz, jó esetben egyetemista srácok erről mit sem tudhatnak. Aztán a férfiember azzal szembesül, hogy amikor szólítják, a tornacsarnokban hallja a nevét, pontosan ugyanúgy remeg és izgul, mint amikor először hívták ki a táblához felelni kisiskolásként, mint amikor először akarta megszólítani a zöld szemű, aranyszőke hajú Annát egy házibulin. És ekkor nem az történik, hogy a sok év tapasztalata kisegíti az emberünket, nem! Hanem rászakad, maga alá temeti, és az a kevéske kendós tudás is, amit összeszedett közel egy év alatt, nyomtalanul eltűnik, és két vereséggel a háta mögött levonul a pályáról.

Ezen a képen nem szerepel a többség, csak a győztesek. :D Név szerint: Laukó Zsófia, Kurkó Noémi, Varga Tamás, Korbély László, Gasparin Szabolcs, Lukács Marcell, Gamauf Gergő, Szegőfi  Ákos

És innentől kit érdekel a dolog? Sokan kaptak ki eddig is, és sokan kapnak ki ezután is. Azonban ekkor belép az az akarás és a beteljesületlenség. Mert a férfiemberünk akarta ezt a versenyt, legalább a poolból ki akart jutni, de hát nem sikerült, és belül összeomlott, mint a kártyavár, míg kívül persze ebből semmi sem látszik. Azonban van egy kis bökkenő ezzel a kudarccal: ezzel mégsem lehet felhívni a haverokat, hogy te, baszd meg, teljesen kivagyok, mert nem jutottam ki a poolból a kendóversenyen. Ez azért mégsem az a kategória, hogy csak egy hónap múlva jön meg az új Audi A6-os. A feleségnél persze bepróbálkozik az ember, aki könyörtelenül, valószínűleg élvezve is a helyzetet, leállítja őt, és az összes mondatot visszalövi rá, amit ő szokott mondani a gyerekeknek egy-egy verseny után.

Így a férfiember ténfereg az eredményhirdetésre várva, ha megkérdezik, na hogy sikerült, akkor mormog valamit, elnyom egy-egy poént, de belül piszkálja és nyomasztja a dolog. Leginkább az, hogy miért nem tud ezen az egészen túllépni, hiszen ez hobbi, egészségmegőrzés, nem egzisztencia, mit kell ezen rágódni ennyit? Ilyenkor sovány vigasz, hogy tudjuk, minden jól kezelt kudarc nagyobbat lendít az emberen, mint egy rosszul értelmezett siker, azonban emberünk szívesebben értelmezné rosszul a sikert, és lendítsen máson nagyot az a kudarc!

És végerdményben ettől szép a kendó. Ugyanis a harcedzett férfiból újra tiszta gyermeket varázsol, valaminek újra csak önmagáért van tétje, nem fűződik hozzá semmilyen érdek, különösen nem anyagi siker, és mégis komollyá, téthelyzetté tud válni felnőttkorban is ez a harcművészet, még akkor is, ha az eredmény biztosan nem érmekben lesz mérhető.

Tovább

Mi a budó?

Gyertek el!

Tovább

Újra együtt vívott az Osztrák-Magyar Monarchia

Hogyan lehet pörgőssé és igazi támodó szelleművé tenni egy kendóversenyt? A Főnix "róninja", Szegőfi Ákos, Innsbruckban járt.

Eredetileg nem volt tervbe véve hogy Innsbruckba is elmegyek versenyezni ezen az őszön, de a szerb verseny is az utolsó pillanatban dőlt el, így már igazán nem csodálkozom semmin. Egy nappal azután hogy lejárt a regisztráció határideje, Bárány Tibor, a Budapest Főnix Kendo Klub elnöke, vezetőedzője hívott telefonon, és elújságolta, hogy a horvátok egyik versenyzője (Borna Ban, aki Szerbiában második lett) lebetegedett, a helyét viszont már kifizették és minden el van intézve. Megkérdezték nem lenne-e valaki, aki beugrik... Így lettem „exchange player” – szépen kicserélték Borna nevét az enyémre, én pedig már mehettem is vonatjegyet venni.

Tehát a verseny: ha tömören akarom megfogalmazni, akkor annyit mondhatok, hogy nem nagy, viszont garantáltan megizzaszt. Volt alkalmam beszélni a verseny főszervezőjével, aki elmondta, hogyan alakították ki a szisztémát.

Tudniillik a „Bergiselschlacht” néven futó osztrák verseny egészen különleges pool-rendszerrel rendelkezik. A versenyzőket 8-9 fős csoportokba osztják, ezen belül zajlik le a szokásos körvívás, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a már poolból való kikerüléshez 7-8 vívás (!) szükséges. (Csak hogy érzékeltessem az arányokat, a 120 fős szerb versenyen 6, maximum 7 vívás volt a döntővel együtt).

Ahhoz hogy ez a rengeteg küzdelem gyorsan lemenjen, a meccsek mindössze két percesek. Külön nehezítés, hogy a pontozás során az ippon nélküli döntetlen egyenlő a vereséggel, mivel egyikért sem jár pont – vagyis a versenyző jobban jár azzal, ha kikap, viszont legalább vág egy ippont, mivel ez mindenképp pontot ér.

Mikor először szembesültem a furcsa szabályzattal, én sem értettem teljesen, mire is jó ez az egész, de aztán megkaptam a válaszaim, amik rendkívül felvilágosult versenyfelfogásról árulkodtak.

A Bergiselschlacht szervezői 2001 óta járnak versenyekre, és elhatározták, hogy minden tapasztalatot, amit a sok éven keresztül szereztek, beolvasztják egy versenybe. Felfigyeltek néhány kényelmetlen problémára, és jellegzetes osztrák alapossággal meg is szabadultak tőlük. Példának okáért előfordul, hogy egy kezdő versenyző több száz kilométert utazik egy külföldi versenyre, majd az azonnali egyenes kiesés rendszerében fél perc alatt kikap az ellenfelétől. Nem túl jó tapasztalat, de annál gyakoribb és rendkívül dühítő tud lenni – a tiroli kendósok ezért kiagyalták az óriáspoolok rendszerét, ahol egy gyengébb versenyzőnek is, aki egyébként a poolból sem jut ki, rengeteg lehetősége van vívni és tapasztalatokat szerezni. Senki sem megy keserű szájízzel haza, nem érzik, hogy kidobták az ablakon a pénzt és elvesztegették az időt, hiszen itt a csoportban is annyit vívtak, mint máshol egy egész nap alatt. Így az esetleges sikertelenség sem szegi kedvüket – elegáns megoldás nem igaz?

A kevés idő és az ipponközpontú pontozás pedig nem csupán a verseny lerövidítését szolgálja; a megnyitón külön kifejtették, hogy a versenyzőket ezzel a rendszerrel ipponra törekvő, offenzív kendóra akarják nevelni. Nos, ez maradéktalanul sikerült is.

A bírók elhelyezkedtek, a táblákra kiírták a neveket, és elkezdődtek a meccsek – azt hiszem nem túlzás a „daráló” kifejezést használni erre a poolrendszerre. Nincs idő pihenni, védekezni, vagy túl sokat okoskodni. Ha ki akarsz jutni a poolból akkor minden lehetőséget meg kell ragadni a pontok összeszedésére. Miután a poolokat lerendezték, a verseny már a megszokott módon folyt tovább: egyenes kiesés három perces meccsekkel, az elődöntő és a döntő négy, illetve öt perces. A horvát Tomislav Panduricot egy gyaku-doval legyőzve jutottam a döntőbe, ahol enchoban egy mennel kikaptam az osztrák válogatott Luca Prayertől.

Tomislav Panduris és Szegőfi Ákos

Nem szóltam még semmit a bírókról, bár ez is érdekes pontja a Bergisenschlachtnak. Itt ugyanis a versenyzők a bírók, legalábbis 2. dan fölött mindenkit vártak bíráskodni, ha éppen nem vívott. Tény hogy ez nem túl versenyzőbarát rendszer, ugyanis mielőtt a csapatverseny napján túlestem volna az első vívásomon már harminc másikon bíráskodtam, és mivel senki nem akarja elrontani rossz bíráskodással a másik meccsét, ezért nagyon oda kellett figyelni. Így végül az ítéletekben sem volt hiba. Az egyetlen magasabb danos bírónk Dieter Hauck volt (az Európai Kendo Szövetség alelnöke), aki egyébként maga is elindult a versenyen, de fő feladatának a bírók koordinálását tekintette. Eredetileg a Bécsben tanító Kamemoto senseit (7.dan) is várták a versenyre, azonban ő éppen Japánban tartózkodott.

A csapatverseny szervezése már kevésbé volt drámai. A szisztéma: négy csapat alkot egy poolt, ebből kettő jut tovább, a csapatok öt fősek, nincs csere. Engem egy linzi csapatba raktak be, mivel ott akadt számomra hely. Mikor a második napon odamentem összeismerkedni velük, közölték hogy taisho-nak (csapatkapitány) akarnak berakni, amivel elég nagy meglepetést szereztek. Eddig versenyen egyszer vagy kétszer vívtam ötödikként, ez ugyanis az egyik legfelelősségteljesebb poszt, mivel alkalomadtán a csapat továbbjutása múlhat ezen a víváson.

Hozzászoktam hogy senpo-ként (első vívó) lépek pályára, ide általában a legfiatalabbakat szokták tenni, akik pörgős vívásukkal megteremtik a hangulatot a többi csapattag számára is. Erre számítottam most is, mivel csapattagjaim mind idősebbek voltam nálam. Szerencsére sikerült átállnom és kijutottunk a poolból. Egyszer ugyan hátratolták nekem a győzelmet, így annak érdekében, hogy elsőként jussunk ki vissza kellett mennem olasz ellenfelemmel egy ippon-shobu meccsre, amit sikerült megnyernem.

Az egyenes kiesésben és az elődöntőben két osztrák csapattal találkoztunk, az egyiket több válogatott tag is erősítette, és úgy alakult, hogy itt is vissza kellett mennem vívni a továbbjutásért. A döntőben ugyanez ismétlődött meg, az engem meghívó horvát csapatkapitánnyal kellett egy egypontos meccs keretében eldöntenünk, melyik csapat nyeri a 2012-es Bergiselschlachtot. Így történt meg az a furcsa eset, hogy az osztrákok egy magyarnak szurkoltak, azért hogy az osztrák csapat nyerhesse meg a versenyt.

A győztes linzi csapat a magyar csapatkapitánnyal

Szerencsére nem volt harag, ha irónia akadt is: szegény horvátoknak sikerült ideszervezniük valakit, aki megfosztotta őket az áhított aranyéremtől... Kicsit kellemetlenül éreztem magam emiatt, de miután horvát barátaim örömmel gratuláltak és elismerték, hogy igen rossz taktikát választottak a döntőben (ami igaz is volt) már láttam, hogy nincs itt semmi baj. A díjkiosztó és a kötelező csapatfotó után a linziek a lelkemre kötötték, hogyha egyszer Linzbe vetődöm, feltétlen keressem meg őket, a horvátok pedig újabb kendós eseményre invitáltak.

A horvát csapat, amely meghívta Ákost

Nem akarom feltétlenül a reklámot csinálni ennek a versenynek, de mindenképp érdemes elmenni rá, főleg kezdőbb, tapasztalatlan páncélosoknak. Sok vívás, versenytapasztalat, egyszerű, de nagyszerű szervezés, hófödte hegycsúcsok a terem ablakain túl. Innsbruck ugyanis az osztrák Alpok mélyén fekszik, egyszer szerveztek itt téli Olimpiát is. Ez azért fontos, mert az olimpiai faluban van a szállás és a terem is (ráadásul egy folyosóval összekötve, így nem kell szenvedni a kora reggeli indulással), mindez természetesen olimpiai színvonalú. A versenyszervezők mindenesetre nem ülnek a babérjaikon, a jövő évi Bergiselschlactra már le is foglalták a termet, és szívesen várják a jelentkezőket.

Még nyolc órát kellett várnom a vonatom indulásáig, így bőven volt időm mindenkitől személyesen elbúcsúzni. Elmentek a horvátok, olaszok, bécsiek, a linziek is éppen bepakoltak a kocsiba, mikor az egyikőjük odajött hozzám: „- Ezt direkt neked nyomtattuk ki tegnap. A magyarok és az osztrákok újra egy csapatban.” – mondta angolul, és szélesen vigyorogva odaadott egy papírlapot, rajta az Osztrák-Magyar Monarchia régi, egyesített címerével. Slusszpoénnak nem volt rossz.

Eredménytáblázat itt.

Szegőfi Ákos

(A szerző  egyéniben  2., csapatban első helyezést ért el. - szerk.)

Tovább