Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

kendo

blogavatar

A Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub blogja.

Utolsó kommentek

A Budapest Sakura Kupa 2013 döntői - videók

Ebben a posztban a csak döntőket gyűjtöttük egybe. A versenyről előző posztukban olvashattok.

Tovább

Békés harcosok a tornateremben (Budapest Sakura Kupa)

Ha valakinek jelent valamit Kuroszawa Akira munkássága, akkor neki is valamelyik klasszikus alkotás jutott volna az eszébe a Marczibányi téri Ének-zenei általános iskola tornatermének lelátóján állva. Százhúsz fegyveres páncélban, sisakban, a pálya három pontján pedig fegyveresek vívnak egymással. Esküszöm, lenyűgöző látvány volt. Fekete-fehérben bordásfal nélkül éppen csak néhány lovas hiányzott egy Kuroszava-jelenet leforgatásához. A Budapest Főnix szervezésében huszadik alkalommal rendezték meg a Budapest Sakura Kupát. Hat ország százhúsz kendósa lépett pástra, hogy összemérje tudását. Román, szerb, horvát, szlovák versenyzők mellett Szentpétervár is képviseltette magát. A Budapest Sakura lényege, hogy a fiatal versenyzők is lehetőséget kapjanak versenyzésre, nincsenek megkötések, csak kategóriák vannak, amikbe jószerivel bárki - aki életében egyszer már shinait fogott a kezébe - belefér.

Nem nagy dicsőség, de utoljára több mint harmincöt éve vettem részt sportolóként versenyen. Gyerekkoromban könnyűbúvár voltam, akkor, tizenhárom évesen egy szakosztályos bajnokságban indultam. Be voltam sózva rendesen, az egész nap beégett a merevlemezembe, még arra is emlékszem, hogy aznap az ebéd pörkölt volt, és igyekeztem minél kevesebbet szedni, hogy a délutáni versenyen ne lassítson le teli hasam. Az uszonyos versenyúszás mellett feladat volt még az egy levegővel húsz méter víz alatti leúszása, időre, uszony nélkül. Nem voltam rossz ebben, de nem sikerült olyan eredményt produkálnom, amivel dobogóra kerültem volna. De ez nem vette el a kedvemet a további sportolástól, hogy vége lett, az a középiskolának, a kollégista létnek volt köszönhető.

Múlt héten végig a szombati verseny járt az eszemben. Tudtam, hogy sokan indulnak Kihon B kategóriában. Ez olyan kendósoknak van, akik még nem viselnek páncélt (bogu), de ismerik a sportág alapjait. Nem bonyolult a feladat, lényegében egy formagyakorlat: nem vívni kell, hanem egy motodachi (segítő, aki fogadja a vágásokat) segítségével bemutatni egy kiri kaeshit, Egy men (fej), kilenc sayu men (bal-jobb halánték felváltva) vágás, négy előre- , öt hátra lépéssel, befejezve egy fumikomi mennel (hosszú előre ugrás, fejközépre mért csapással). Utána a motodachi irányításával, men, kote-men (csuklóra és fejre irányuló) és do (derékban kettévágva az ellenfelet) vágások. Leírva is egyszerű, végigcsinálva is.
Szóval egész héten kattogott bennem a program, ha egyedül mentem a folyosón, fumikomiztam, este az ágyban is járt a lábam, fejben ezerszer végig próbáltam a gyakorlatot, a küzdőtérre belépéstől és meghajlástól a végéig. Tudtam, hogy kik a jobbak a csoportomban, de nem zavart a tudásbéli különbség. A feladat végrehajtása nem időre, hanem minőségre megy, mennyire sikerül a vágást, a dobbantást és a kiait (összpontosító kiáltás) összehangolni. Jellemző módon az edzéseken szerintem sokkal jobban ment, mint a versenyen. Nincs mit szépíteni, a pool-ból, ahol a csoporttársaimmal versenyeztem nem sikerült kijutnom. Éreztem, hogy ellenben a begyakorolt mozdulatokkal, kapkodtam. Mondhatnám, hogy a kor számít, a fiatalabbak vertek meg (ami igaz is), de három bíró dönt egy-egy kendó mérkőzésen, eszembe sem jut megkérdőjelezni a döntésüket. Éreztem, hogy nem sikerült kellőképpen összpontosítanom, a lábmunkám sem volt elég jó, szerencsére a kendóban ezek a gyakorlatok, ezek a vágások vannak, lehet visszamenni az edzésekre és folytatni a gyakorlást, öt, tíz, vagy húsz évig.


A Sakura Kupa jelentősége a fiataloknak nyújtott esélyben rejlik. A tíz éves Kihon A kategória versenyzőitől a junior csoportokig főleg gimnazista korúak kardoztak, meglepő tehetséggel, mint arra a bírók elnökének meghívott 7 danos Michel Guentleur is kitért a verseny végén elmondott beszédében. De Guentleur sensei nem csak elnökösködött, még a szombati bemelegítő edzésen is odament néhány versenyzőhöz, figyelmezetve őket hibáira, határozottan, de udvariasan, kezével egy láthatatlan kardot fogva mutatva is.
Ha már a kor szóba került. A Budapest Sakurán bebizonyosodott, hogy fiatalok legyőzhetik a tapasztaltabbakat, és hogy a kendóban ugyan van jelentősége a méretnek, a magasságnak és a karhosszúságnak, de megfelelő technikákkal ezek a különbségek áthidalhatók. A csapatok döntőjében az MJKK a szerbekkel került össze. Ez utóbbi csapat tagjai mindannyian két méter fölötti magasságúak voltak, egy, másfél, két fejjel magasabbak a magyaroknál. Sokat nem tettem volna a magyar győzelemre, de végül is két ipponnal, hihetetlen módon bevitt men vágásokkal nyertek.


Itt folyamatosan harcról és küzdelmekről beszélek, de azt fontos leszögezni, hogy a rendezvény hangulata kimondottan családias volt, megvalósult a sok jó ember kis helyen-tétel, és az időjárás is ránk mosolygott: szombat délelőtt ragyogó napsütés is jó kedvet kölcsönzött az kellemetlen havas-esős hétvégére.

Jöhetek én azzal, hogy a fiataloké a jövő. Azért pontosítsunk. Övéké a jövő, mi seniorok pedig megküzdünk a sajátunkért. Vereségnek is tekinthetném a saját eredményemet, de tévútra vinne a gondolat. Harmincöt év után ismét felléptem a képzeletbeli rajtkőre, és újra versenyeztem egy jót. Százhúsz fiatallal együtt. Akik számára én éppúgy nem vagyok öreg tata, mint ahogy ők sem taknyos suhancok. A kendó ugyan nem csapatsport, de nem végezhető társak nélkül, kardlengetéssel egyedül senki nem megy semmire. Nekem meg van egy évem a következő kupáig, és remélem, jó néhány évem a mozgásom finomítására. Kapkodni a versenyen sem kellett volna, ezután meg különösen nem. Ráérek.

A verseny döntőiről az összegyűjtött videókat itt találjátok.

(A képeket Gubó Viktória készítette.)

Tovább

"A kendó nekem a megosztható boldogságot jelenti..."

A kendó művelésének sok hozadéka van az életünkben, még ha nem is vagyunk sokszor ennek tudatában. Valójában a kendó olyan értékeket hordoz, amelyek jobbá teszik az embert. Michel Guentleur-t (7. dan renshi) francia kendó szövetseg bírói bizottsaganak elnökát, a Meaux Kendo Club vezetőjét, a 20. Budapest Sakura Kendo Kupa díszvendégét kérdeztük.

- Mikor találkozott először a kendóval?

Mintha tegnap lett volna! Claude Hamot úr, aki épp a leendő judo-tanárok képzésén vett részt, Guy Roland barátomat kérte meg, hogy dojojának keretein belül hozzon létre kendó tagozatot, ugyanis japánból egy kendó oktató érkezett hozzá. Végül négyen jöttünk össze, és 1972-ben részt vettünk az első kendó foglalkozáson, amit a 4. danos Kenichi Yoshimura sensei tartott.

Michel Guentleur-

- Mit jelent az Ön számára a kendo?

Igazi szenvedélyt. Ha a judo az első kapcsolatom a japán harcművészettel, a kendo az igazi megvilágosodás számomra. A kendó nekem a boldogságot, megosztható boldogságot jelenti. Kendózni ugyanis öröm, mert találkozásokat tesz lehetővé, új barátokat szerezek általa, és megkülönböztetés nélkül utat nyit mások felé, így merem állítani, hogy a kendó egyetemes. Az edzés pedig állandó felfedezés, ahol az ember tökéletesíti technikáját, és ezáltal jobban megérti Japánt, a kendo forrását, és annak tradicionális, illetve modern aspektusait. 

- Egyesek szerint ön az európai kendó „doyenje”. Hallotta már Ön is ezt a becenevet? 

- Nem, nem hallottam és nem is vagyok az. A kendo európai útja Angliában indult. Franciaországba csak az 1950-es években érkezett. Igaz, az 1970-es években az európai kendó nem volt túl fejlett. Az első világbajno5kság, amelyen részt vettem, az 1976-os Milton Keynes-i volt. Magam 1979-ben kezdtem kendot tanítani és a szövetségem működése iránt érdeklődni. 1983-ban részt vettem az Európai Technikai Bizottság munkájában. Talán ez okokból gondolják többen, hogy régóta űzöm már a kendót.

- Elégedett-e az európai kendós utánpótlással?

- Nyilvánvalóan nem. Nem lehetünk elégedettek a kendo európai fejlődésével, és ez alól természetesen Franciaország sem kivétel. Az Európai Szövetségnek (EKF) a fejlődést elősegítő politikát kell folytatnia. Manapság Európában azt látjuk, hogy a klubok dinamikusabbak, mint a szövetségek. Mindettől függetlenül joggal gondolhatjuk, hogy a 40 éve történt kezdet óta többen kellene lennünk, mint ahányan jelenleg vagyunk. Azonban több szempontból feltethető ez a kérdés: a kendó vajon nem az emberi lét kiteljesedését szolgálja? Vajon mi vagyunk a felelősek ennek elmaradásáért?

- Milyen nehézségeket kell egy kezdőnek leküzdenie, ha kendózni akar? 

A kendo művelése mindenki számára elérhető: legyen kicsi, nagy, sovány, kövér, fiatal vagy kevésbé fiatal, férfi vagy nő. Nem kell különleges fizikai adottságokkal rendelkezni. Bármilyen életkorban elkezdhető és az egész élet során folytatható. A kendo fejleszti a koncentrációt, a határozottságot, a légzést és olyan morális értékeket, mint a tisztelet, testvériség, udvariasság. Persze az első lépések nem ennyire fennköltek. Az első nehézség az, hogy találjunk lakhelyönkhöz közeli dojot, és az edzések időpontja is megfelelő legyen. A kezedetkor tudatosítani kell, hogy a tanulás hosszú lesz és a fejlődést nehéz lesz felismerni. A magasabb életkor lassíthatja a fejlődést, de a nehézségek mindenki számára ugyanazok. A kendó alapjai könnyen elsajátíthatóak, talán a kiai-t leszámítva. Az oktató feladata, hogy jól elmagyarázza a kezdőnek mindezt. De az oktató kvalitása és a dojo jó légköre az, amely átsegíti az kezdőket a nehézségeken.

Michel Guentleur a Főnix csapatával Alessandriában

Csernovszky Zoltán

Tovább

Budapest Sakura Kupa - kezdő és junior kendósok versenye

A Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub idén 20. alkalommal rendezi meg a Budapest Főnix Sakura Kupát. Ez a verseny lehetőséget biztosít a közép-haladó kendókáknak, hogy az eddig megszerzett tudásukat azonos szintűekkel mérhessék össze. Reméljük, a tavalyi versenyhez hasonlóan sok versenyzőre számíthatunk.

Idén Oroszorrszágból, Szolvákiából, Romániából, Horvátországból, Szerbiából jelentkeztek csapatok. 

A verseny díszvendége: Michel Guentleur (Franciaország) 7. dan renshi

Ez a videó a tavalyi versenyről készült, és jól betájolja, hogy kiknek is szól igazán ez a verseny.

További infromációk és jelentkezési lap innen tölthető le.

Tovább

Magyarországon járt a kendó FC Barcelonája


Hogy milyen japánokkal kardozni? Tegnap óta keresem a pontos hasonlatot, de még mindig nincs meg. Mert persze olyan, mint első alkalommal ülni egy Subaru volánjánál. Tudod, melyik a gázpedál, hogy hol van a váltó, aztán amikor elindul, akkor nem értesz semmit. Csak abban vagy biztos, hogy az előzést nem kell meggondolni - mindig sikerül. 

A tokiói Kokushikan Egyetem kendós hallgatói, pontosabban egy kisebb csoportjuk járt Magyarországon a múlt héten. Több dojot (edzőterem) látogattak meg, és vívtak az ott sportolókkal. Múlt pénteken, és most kedden voltak a Főnixben, és mutattak be szenzációs kendót, és tanácsokat is adtak a gyakorlás közben. Folyamatosan.

Addig, amíg eszembe nem jut a japánokkal vívni olyan, mint mondat befejezése, némi kitérő. A kendóban, miként más küzdősportokban vannak tudásszintek. A legmagasabb szint a kilenc dan, ezt - mily meglepő - a nyolcadik dan elérése után, gyakorlatilag egy életmű elismeréseként adományozzák. A kendó, és ebben különbözik a többi japán vagy keleti származású sporttól, nem használ jelzéseket a tudásszint felismerhetőségére. Nincsenek eltérő színű és csíkozású övek. Azt hogy valaki milyen szinten áll, az a vívásából derül ki, jobbára az első pillanatban: ahogy megáll, ahogy felemeli a kardját, ahogy lép, sőt, ahogy nem lép, csak áll mozdulatlanul. A japán egyetemistákat kísérő Ota Masataka sensei nyolc danos. Hihetetlen volt őt vívni látni Budapesten, mert persze ő is részt vett az edzésen, az edzésben. A kendóban támadás előtt aprókat csúsztat az ember a lábával, hogy az ellenfél ne ismerje fel, hogy milyen vágásra, milyen mozdulatsorra készül. A keikogi, a kendósok nadrágja is ezért takarja, fedi el a lábfejet, ezzel is kiismerhetetlenné teszi a vívó szándékát. A nyolc danos mester pedig semmi mást nem csinált, csak beállt támadópozícióba - nem csúsztatta a lábfejét előre és hátra, nem oldalazott, csak beállt. Aztán egy mozdulattal hárította az őt támadó vágását, vagy vágta meg őt egy minimális mozgású támadásban. Egy csoda volt, amit művelt. Az alábbi videóban egyébként látható egy ilyen mozdulatsor, 05:38-nál.

Ebből a videóból az is kiderül, hogy a japán egyetem hallgatói pontosan ugyanazokat a gyakorlatokat csinálják, amiket mi a Marczibányi téren. A különbség a mennyiségben rejtezik: ők naponta csinálják azt, amit mi hetente kétszer művelni szeretnénk heti kétszer, másfél-másfél órában, azt. Van reggel egy edzésük, és egy késő délután, mindez négy éven keresztül. Az a kérdés megválaszolatlan, hogy ha mi is ennyit gyakorolnánk, eljutnánk-e azokra a szintekre, melyeken ezek a diákok-, akikből később Japánban testnevelő tanárok lesznek -, vannak.

A keddi edzés kezdetén ők is a páncéljaikba bújtak, futottak a bemelegítésnél, be-beszóltak egymásnak, és egyikük öt lépésenként olyan durván csapta oda a jobb talpát fumikomizva a padlóhoz (támadó mozgás, jobb lábbal kitör a vívó, elrugaszkodva, tolva a csípőt és a testet a ballal, majd rögtön utána rántva az elrugaszkodó lábat, közben fejre vágva), hogy csak úgy zengett a tornaterem.

Utána mi a magyarok sorba és csoportokba álltunk, a japánok pedig előbb bemutatták a végzendő gyakorlatot, majd a sorokkal szembe állva várták és fogadták a támadásokat. Kemények és fegyelmezettek voltak, de a páncélon keresztül is átjött a segítés szándéka: akit kellett, kedvesen figyelmeztettek a hibájára, és megmutatták, hogy miként lehet azt helyesen elvégezni. Persze, én sem úsztam meg. Kartartás, és a men-vágás kiaié-ja miatt figyelmeztetettek. Felfokozott ritmusú edzés volt: a gyakorlat után mindenki tepert a legrövidebb sorhoz, hogy minél előbb újra vívhasson. Ömlött rólam a víz az edzés végére.

Ebből talán kiderül, hogy milyen japánokkal kardozni. Fantasztikus a tudásuk, hihetetlen könnyed a mozgásuk, de persze japánok ízig-vérig: a magyar kísérőnek legalább négy géppel kellett ugyanazt a csoportképet elkészíteni, nyilván többen is akarták, hogy nekik is meglegyen.


A japán küldöttség persze jött ment az országban. Egyhetes ittlétük alatt négy vidéki klubot is felkerestek, nyilván ott is kardoztak egy kicsit a magyarokkal. Ha ez nem is helyettesítheti a naponként kétszeri edzésüket, erőnlét fenntartására nyilván elég volt.
Japánokkal vívni olyan, mint ajándékot kapni. Ne ragozzuk túl. Na, jó, de mégis: ritka ajándékot kapni.

További képek Czifrik Balázstól itt.

Tovább