A 21. Budapest Sakura Kupa mindenképpen különlegesre sikerült. 24 klubból 160 versenyző érkezett, az indulók majdnem fele utánpótlás korosztályból került ki, így Magyarországon először nyílt lehetőség a junior kendo csapatversenyre. Ráadásul nekem ez volt az első versenyem.
Szerző: Horváth András
fotók: Gubó Viktória
Ha valaki másfél évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy 2014. március 22-én kendó versenyem lesz, kiröhögöm.
Ha nagyjából egy éve, az előző (sorban a huszadik) Budapest Sakura Kupa alatt teszi meg ugyanezt, amikor még csak lóti-futiként piros és fehér szalagokkal, vagy szendvicsekkel, tollakkal, találatjelző-táblákkal, meg jegyzőkönyvekkel a kezemben, megilletődötten szaladgáltam segítőként a pályák között, már biztosan nem kacagok.
Akkor – még nullkilométeres kendokaként – ugyanis már szinte teljesen biztos voltam benne, hogy az életemnek fenekestül fel kell fordulnia ahhoz, hogy idén ne legyek ott a Kodály zenesuli tornatermében, a dojónkban, hakamában, karddal a kezemben. A szerepem változott, a lámpalázam maradt.
Az elmúlt szombaton már nem azért voltam zavarban, mert egy rakás idegen volt körülöttem, akik látszólag mindennel tisztában vannak – még azzal is, ami az én dolgom –, most már csak a versenyzés miatt voltam a kelleténél jobban betojva. Mert egy verseny igenis fontos része a kendónak, akkor is, ha az ember egyáltalán nem tervezi, hogy versenyező lesz. Ilyen helyzetekben (mint a versenyek, vagy a vizsgák) lehet felmérni igazán, hogy hol is tartunk. Amikor tétje van egy men-, egy kotevágásnak, egy kirikaeshinek, vagy egy kiainak.
A lámpaláz nem is múlt el a harmadik körig, amikor az ellenfél motodachija miatt négyszer kellett hozzákezdeni a gyakorlathoz. Szükség volt valamilyen váratlan eseményre, ami egy pillanatra elfeledteti velem a versenyhelyzetet, hogy ténylegesen a fontos feladatomra tudjak koncentrálni, nevezetesen arra, hogy a vágásokat a lehető legjobb tudásom szerint kivitelezzem. Aki versenyez, annak ezt is tudnia kell, és először saját magát kell legyőznie ahhoz, hogy továbbfejlődjön, és másokkal szemben is esélye legyen.
Én akkor jöttem rá, hogy nincs is miért izgulnom, a különböző országokból a versenyre érkezett százhatvan ember tulajdonképpen ugyanazért van ott, amiért én: mert szeret kendózni. Hiába jutott nekem mindössze háromszor talán másfél perc a versenyből, többet tanultam ennyi idő alatt, mint amire számítottam, hogy tanulni fogok.
A harmadik kihon-gyakorlat után arra a napra minden kendóval kapcsolatos gondolatom a helyére került. Anélkül, hogy bárki egy mondatot is szólt volna, tudtam, mire kell majd jobban figyelnem a következő edzésen. Nyilván nem láttam az összes hibámat, de azt igen, hogy merre induljak.
Nem tanultam meg egy csapásra tökéleteset vágni, de egy kicsivel közelebb kerültem ahhoz, hogy jövőre talán egy lépéssel tovább is jussak a Budapest Sakura Kupán. Talán... És a feladatok azzal, hogy letudtam a versenyt még nem értek véget, ugyanis a kiesett kendókák ezután – házigazdaként – a torna további lebonyolításában segédkeztek, és persze szurkoltak a még versenyben lévő klubtársaknak vagy a bírói asztal mögött ülve, vagy állva mérsékelten és sportszerűen.
Mert, ha valamit tanultam tavaly január eleje óta, mióta kendózni járok, az az, hogy ezen az úton hiába mindenki egyedül jár, társak nélkül sokkal lassabban halad.
És, ha valaki most azt mondja, jövőre nem leszek ott a 22. Sakura-kupán, kiröhögöm.
Utolsó kommentek