kendo

Ha létezik, katasztrófaturista, márpedig létezik, akkor én azt hiszem, megalkothatom a kendoturista fogalmat. A kendoturista jellemzője, hogy a világ különböző kendoversenyein bukkan fel, a versenyeken el nem indul – ez nagyon fontos kitétel! -, mégis szinte az összes backstage információt ismeri és csumizik minden kendóssal. 

Kendoturistaként legutóbb Belgrádban jártam, a 10. Nemzetközi Belgrád Kendo Kupán. Tavaly Szegőfi Ákos itt 3. helyezést ért el, és a versenyről írt tapasztalatai alapvetően idén is megállták a helyüket, a színvonal nem romlott, sőt sokkal erősebb mezőny jött össze. Idén Ákos ugyan nem indult, azonban a Budapest Főnixből így is 14-en utaztunk, amely már önmagában is szép teljesítmény.

A szerb fővárosba 12 országból érkeztek versenyzők, Dusan Nikolić, a Makoto Kendo Klub vezetője, illetve a verseny főszervezője elmondta, több mint 200 nevezést regisztráltak.

Ami, nekem, kendoturistának azonnal feltűnt, hogy nagyon sok jodanos (aki a shinait alapállásban nem hagyományosan, hanem a feje fölé emelve tartja) kendossal lehetett találkozni. A „Beograd A” csapatban például kettő is összejött.

Egy jodanossal vívni mindig sokkal nehezebb, hiszen Európában különösen kevés van belőlük, így edzéseken alig vagy sohasem készülnek a kendosok erre a stílusra. Azonban, ha valaki alaposabban szeretne ismerkedni a jodannal, Szerbiában nem lesz nehéz olyan klubot találni, ahol gyakorolhat.

Jöttünk, láttunk, tanultunk

Természtesen nincs olyan kendós, aki ne úgy menne fel, hogy győzni szeretne. Mi alapvetően fiatal csapattal érkeztünk. A női egyéniben a legjobb nyolc közé jutott Fodor Ágnes, de a Fighting Spirit díjat Tallós Zsófia kapta, aki egyben a magyar válogatott tagja is. Zsófi a saját ágán összekerült Ana Momćilović-csal, a szerb válogatott tagjával, és 2-1-re nagyon szép küzdelemben búcsúzott a versenytől. Nem mellékes, hogy Ana nyerte a női egyéni versenyt.

A férfiak mezőnyében legtovább Tóth Balázsnak, a Szegedi Kendo Egyesület versenyzőjének szurkoltunk, aki végül ezüstérmes lett.

A másnapi csapatverseny több meglepetést tartogatott. Laukó Zsófi sajnos megbetegedett, helyére Aranyossy Árpád állt be, így én maradtam egydül kendoturista. 

A Főnix A csapata (Korbély László, Lukács Marcell, Kuffler Márton, Banai Dániel, Gamauf Gergő) hatalamas küzdelemmel kijutott a pool-ból. A kijutást jelentő győztes vívást Banai Dániel hozta, aki két gyönyörű mennel lépett túl ellenfelén. Az egyenes ágon a fiúk azonnal a Beograd A csapattal találkoztak. Ebben a csapatban szerepelt a tegnapi nap férfi és női egyéni győztese, illetve a szerb reménység, Bobic.

A "Főnix A" a papírformának megfelelően ugyan nem jutott tovább, de olyan küzdelmet mutattak, amely mind a szerbeket, mind pedig minket, főnixeseket is meglepett. A verseny legfiatalabbja, Gamauf Gergő, olyan vívást és harci kedvet mutatott, amelyet tőle még sohasem láttunk. De nem mi lepődtünk meg igazán, hanem Bobic, akinek két olyan kotét vágott Gergő, hogy arra mindenki felszisszent.

A csapatversenyt végül az olasz csapat nyerte meg, amelyben Fabrizio Mandia mellett Christian Filippi vívott, illetve a fiatalabb generációból Ricaldone, Butti és Garcia.

Retro város

Természtesen a kendoturistáskodás fontos eleme a városnézés, de csak mértékkel! Az igazi kendoturista ugyanis nem közlekedik nappal, vagy ha mégis, csak a szállás és a verseny helyszíne között. Ha mindent jól csinált, akkor a teljes verseny után úgy érzi magát, mint egy vámpír, aki folyamatosan óvja magát a napfénytől. Hát ezt az érzést abszolváltuk.

Mindettől függetlenül azért sikerült Belgrádról benyomásokat szereznünk. Ha valaki tényleg kíváncsi arra, hogyan nézett ki Magyarország kb. 1985-ben, akkor ezt a várost semmiképpen se hagyja ki. Az erős kontraszt az emberek és az épületek között feszül. A jól és divatosan öltözött belgrádiak olybá tűnnek, mintha belehelyezték volna őket egy rosszul berendezett háttérbe. Modern buszok és villamosok keverednek olyan régi járművekkel, amelyekről elsőre nem is lehet megmondani, hol van az elejük. És ami még nagyon szembetűnő, hogy cipőboltokból és gyógyszertárakból nagyon erős a felhozatal. Egy utcában legalább kettő van mindegyikből, ki tudja, miért?

Jegy nem kell

Mi a Makoto dojojában szálltunk meg. Ez jelentette az egyetlen nehézséget, mert a verseny helyszíne és a szállás nagyon messze esnek egymástól - busszal 20 percet kellett utazni. Mi naivan többször megpróbáltunk jegyet venni, de az első nap azt mondta a kísérőnk, tök fölösleges, nem kell, senki sem ellenőrzi. Azért mi csak nem nyugodtunk, és szépen bevásároltunk jegyekből. A buszokon azonban – a roncsokon is - digitális jegyellenőrző rendszer működik, amihez mi tök hülyék voltunk. Éppen ezért megkértünk valakit, segítsen már. Először nagyon kedvesen mosolyogtak ránk, majd azt mondták, nem segítenek, mert tényleg tök fölösleges, ellenőr nincs, kár elpazarolni a jegyeket.

Mindent egybevetve Belgrádból hoztunk egy figthing spirit díjat, nagyon jó versenyemléket és 11 db felhasználatlan buszjegyet. Ha utóbbi kell valakinek, szóljon nyugodtan.

További képeket a facebook oldalunkon, illetve itt az egyénit, itt pedig a csapatot találjátok.

Nem titkoljuk, elég büszkék vagyunk erre a megjelenésre. A világ egyetlen nyomtatott kendo magazinja a Kendo World. Jövőre mindenkit várunk a 21. Budapest Sakura Kupán!

Ez az előzetes:

The Budapest Sakura Cup in Hungary
By Balázs Czifrik

Balázs Czifrik reports on this important tournament that was held on March 30, 2013. The purpose of the Budapest Sakura Cup is two-fold: first, it provides one of the most important tournaments for developing young talent; and second, it creates a chance for kendoka below shōdan to compete without limitations. This was the twentieth time the cup was held at the Budapest Főnix Kendo Club.

A teljes cikket itt találjátok.

Czimbalmos Mercedesz (Mushin Kendo Klub) háromszor járt Japánban. Mindhárom alkalommal más-más helyen kendozott, más-más időtartamot töltött kint, így a japán kendo többféle „megközelítését” ismerhette meg. 2013-as év elején érkezett haza úgy, hogy a 4. dan fokozatot szintén Japánban szerezte meg.

Gondolom nem lep meg senkit, ha azt állítom, a magyarországi kendo, a kendot gyakorlók hozzáállása és így a kendos intézmények szerveződési elve – és működése – teljes mértékben eltér a japán „sémától”. Mielőtt még bármibe is belemegednénk, rögtön felmerül egy alapvető kérdés: kell-e, hogy lemásoljunk egy rendszert, vagy elég ha saját kultúrkörünk hagyományaira hagyatkozva alkotunk valami hasonlót?

Rögtön leszögezem, szerintem képtelenség lemásolni a japán szisztémát. Sőt, nem is kell. Ellenben nagyon is fontos lenne az ott már bevett, jól működő technikákat a magyar rendszerbe adaptálni.

Hierachia-tisztelet-tanulás

A Japánban szerzett tapasztalatim hatására egyértelművé vált számomra, hogy a magyar kendo fejlődése hosszútávon csak akkor lehetséges, ha a szövetségi tagok látóköre tágul, több nézőpontot ismernek meg, és képesek arra, hogy más országok rendszereinek pozitív pontjait asszimilálják, valamint olyanra gyúrják, hogy azok nálunk is megállják a helyüket. Ehhez szükség van arra, hogy saját hagyományaink szem előtt tartása mellett merjenek változtatni, hiszen be kell látnunk: az a rendszer, ami 10 évvel ezelőtt, adott létszámú közösségben kifogástalanul működött, mára már jócskán elavultnak számíthat.

Milyen az edzés a japánoknál?

Nem akarok senkit kiábrándítani, de azt kell hogy mondjam: pont olyan, mint itthon. Persze minden dojonak – legyen az akár egy egyetemi, átalános iskolai, vagy egy baráti alapon szerveződött közösség – megvan a saját stílusa. Ez tőlünk sem idegen: ha máskor nem is, a helyi versenyeken már a különböző „bemelegítési stílusokból” látszik, hogy nem egyformán dolgozunk.

Igen, kint is vannak „profik” és „amatőrök” - amennyiben a magyar kendos társadalmat szét lehet választani ilyen formában. Sőt, azt kell hogy mondjam, nem minden japán tud kendozni. Kint sem tanítanak semmilyen varázslatot, nem hintik be csillámporral a shinait és nem mormolnak bűvös versikéket a jobb eredmények érdekében – itt fontosnak tartanám megjegyezni, hogy „eredmény” - címszó alatt nem feltétlenül a nyakban himbálódzó érmeket értem. Az én szememben eredménynek tekinthető az is, ha valaki saját szintjéhez képest nagyot ugrik, a dojo hangulata jobbá válik, a tagok létszáma növekszik.

Ha nincs semmi trükk, akkor mégis miben tér el?

Elsősorban hozzáállásban. Mindenki másért kendozik, másfajta komolysággal, más elvektől vezérelve. Sokan hobbiból, vagy mert jó a társaság, sokan versenysportként űzik, sokan meg sem tudják indokolni, miért is választották ezt a kézilabda helyett. Bár Európában élünk, és nyilvánvalóan másképp viszonyulunk a legtöbb kérdéshez, mint egy keleti kultúrkörből származó ember, japán eredetű harcművészet gyakorlói lévén tisztában kellene lennünk azzal, hogy amit csinálunk, jóval összetettebb annál, hogy lemegyünk edzésre, „csalapálunk kicsit”, majd elmeséljük kívülálló barátainknak az aznapi „bambuszdarabbal végrehajtott hőstetteket”. Ez így nem működhet és nem is működik.

Minden, kendot gyakorlónak tudnia kellene, hogy mekkora fontossággal bír a közösségen belüli hierarchia.

Hogyan állnak hozzá a itthon kendosok a hierarchiához?

A kezdők persze sehogy, de nem hibáztathatók, mivel Magyarországon a japán sempai-kohai kapcsolat laikusok számára ismeretlen. A kendot hosszabb ideje gyakorlók valamit sejteni vélnek, de valójában gyakran nem értik, hogy mit jelent a létra alsóbb fokain lenni.

A hierachia csúcsán állók pedig sokszor abba a hibába esnek, hogy figyelmen kívül hagyják azokat a kötelezettségeiket, amelyek sempaiként rájuk hárulnak.

Nézzünk egy példát!

Adott egy sensei vagy egy sempai, aki évek óta kendozik, és eljutott egy bizonyos fokozatra, ami magasabb a sajátunkénál, tehát mint tapasztaltabb személyt, tisztelet illeti meg. Magunkban persze eldönthetjük (csakis egy bizonyos szint elérése után!), hogy az a „forma”, illetve a minőségnek azon szintje, amit az adott illető produkál megfelel-e nekünk és tudjuk-e, akarjuk-e alkalmazni a tőle tanultakat a vívás során.

Sokak számára talán semmit nem mond Kibe Atsuo (kendo 7.dan, renshi) sensei neve, azonban ő az életem egyik nagyon meghatározó egyénisége, nyugodtan mondhatom: apámként tekintek rá. Három éven át oktatott kendot hazánkban. Azon szerencsések közé tartozom, akik gyakorlatilag az ő ittléte alatt „lendültek bele” a magyar kendos életbe. Mindhárom Japánba tett látogatásom alkalmával rengeteget tanultam tőle.

Tőle tudom, hogy a tanulásnak három fázisa kell, hogy legyen:

Másolás: amikor még minden ismeretlen és csak lemásolhatjuk azt, amit látunk.
Követés: a sensei-sempai tanításának követése a már megalapozott, másolás által szerzett ismeretanyag fejlesztésérért.
Egyfajta szelektálás: már magunk döntjük el, hogy a saját tudásunk fejlesztéséhez, mit alkalmas adaptálnunk a másoktól hallottakból, látottakból.
Ha már azon a szinten vagyunk, hogy tudunk szelektálni, képesek vagyunk arra is, hogy saját gondolataink szerint építsük ki a fejlődéshez vezető utat. A sempai-kohai viszony lényege tehát nem feltétlenül az, hogy mindent el kell hinni, amit a hierachikus létrán feljebb álló mond. Természetesen mérlegelni tudni kell, ellenben ez nem változtat a tényen: a sempait tisztelet illeti – ugyanúgy, ahogy a kohait is.

A tanító sosem várhatja el a tanítványától, hogy tisztelje őt, ha ugyanez fordított esetben nem működik. Persze ez nem csak kendos életben van így. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Japánban mindenhol ugyanolyan a hierarchikus viszony a gyakorlók között.

A végzős egyetemisták szemében például az elsősök gyakorlatilag senkik. Mivel ők állnak a „tápláléklánc” legalján, ők kapják a legkellemetlenebb feladatokat, gyakorlatilag mindent, amit a felsőbbévesek lusták megcsinálni. Ennek persze vannak különféle fokozatai, helytől és közösségtől függően: A Kokushikan Egyetem kendosainak gólyái ordítva köszöntik a negyedikeseket minden egyes találkozás alkalmával, kvázi istenként tekintenek rájuk, a lehető legudvariasabb szóhasználattal beszélnek velük, míg az Osaka Egyetem elsősei bár tisztelik az idősebbeket, érezhetően kevesebb hangsúlyt fektetnek a formalitásokra és jóval rugalmasabban kezelik ezt a dolgot.

Ha máshogy látok valamit mint a sempai, az azt jelenti, hogy nem tisztelem?

Nem azt jelenti. Ugyanakkor van, ahol van helye az ellentmondásnak és van, ahol nincs. Az én nézőpontomban az ellentétes vélemények ütköztetése nem számít a tiszteletlenség jelének – azt gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy itt nem olyan szélsőségekre gondolok, mint amikor egy kendot alig pár hónapja gyakorló akar rácáfolni egy 8. danos mester tanítására.

Előfordulhat, hogy „szakmailag” nem értünk egyet a felettünk állóval, ellenben emberileg számos értékes dolgot kaphatunk tőle, ami a kendoban is kamatoztatható: például a helyes tanítás módját tudja megmutatni nekünk. Úgy gondolom, ez elég világos, hogy mindenkitől lehet valamit tanulni, ha mást nem, akkor azt, hogy milyen példát nem akarunk követni.

Akkor most mit csináljak?

Természetesen nem mémelhetjük a japánokat, mert a mi nációnk teljes mértékben különbözik az övékétől, azonban a japán harcművészet gyakorlóiként kötelesek vagyunk beépíteni a japán rendszer bizonyos elemeit saját rendszerünkbe. El kell fogadnunk, hogy nem alakíthatunk ki egy kis „japán kollektívát” minden dojoban, ahol megfordulunk, viszont figyelnünk kell arra, hogy a kendo szellemiségének kiemelkedő fontossággal bíró elemeit – így a hierarchikus kapcsolatrendszert is hatékonyan tudjuk adaptálni saját közösságünkbe.

És hogy ez mennyire valóstható meg? Elsősorban a függ a közösségtől, annak vezetőitől és nagymértékben saját céljainktól.

Szerző: Czimbalmos Mercédesz

Fotó: Nagy Kristóf

Az idei Hungária Kupa az eddigiekhez hasonlóan ismét jó lehetőségeket kínált a tapasztalotokra és tanulásra nyitott kendósonak, hiszen az előző évekhez hasonlóan ismét elég színes társaság gyűlt össze Európa számos pontjáról.

A versenyt idén is edzőtábor előzte meg, délelőtt kata, délután pedig kendo edzésekkel, valamint jigeikoval. Idén a hagyományoktól eltérően, a tábor második napján női edzésre is sor került, ugyanis nagy létszámú női kendos érkezett a Hungári Kupára.

A szombat délelőtt ugyan kissé hosszúra sikerült, azonban minden egyes verenykategóriában (gyermek, junior, kyu, felnőtt férfi) megmérkőztek a kendósok egymással és a szinte elviselhetetlen forrósággal. Legerősebb mezőny idén a nőké volt, hiszen Európa színe-java itt volt Budapesten.

Szombat délután – a Kupa állandó részeként - a vizsgák következtek, és a jelentkezők nagy százaléka sikeresen teljesített, így a szombati nap duplán sikeresnek bizonyult.

A vasárnapi csapatversenyen sajnos a magyar csapatok közül csak az SZJKK csapatának sikerült eredményt elérnie. Mindettől függetlkenül a Hungária Kupa "védjegyeként" ismeret kollégiumban összegyűlt tömeg nagy részét főként „visszajáró vendégek” alkották, de persze az újak is kellemesen összekovácsolódtak a már „rutinos hunkupás bagázzsal”.

Merem állítani, hogy az idei edzőtábor is igen szép eredményeket hozott, tovább ösztönözve európa kendosait, hogy egyre többen ellátogassanak hozzánk.

A teljes fényképalbumot itt találod.

A Budapest Főnix Kendo Klub eredményeihez ide kattints.

A Hungária Kupa teljes eredményét itt böngészheted.

Az első képpel a kendó érzikéségét szeretnénk kifejezni.

Ezt nem kell magyarázni. Na, szép.

Innen kölöcsönöztük.

Itt pedig következzék, amit otthon, se máshol soha ne csinálj. Parasztvakítás, köcsögség, életveszély, butikban, strandon vásárolható szamurájkard, extra ratyi gagyi! Meg ilyesmi. Szóval ne!!!!