Mielőtt még belecsapnék a lecsóba, néhány fontosabb információval alapoznám meg az írásom, hisz’ talán sokan nem tudják, hogy mi is van Los Angelesben a pálmafákon, a tengerparton, no meg a számtalan Jesúson és burriton kívül.
Nos, hatalmas ázsiai közösségek és rengeteg kendós. Többféle nemzet és etnikum kendokái edzenek együtt nap mint nap abban a körülbelül 40 dojóban – bizony ám, nem elgépelés – amelyek errefelé találhatók. Talán sokan nem is tudjátok, hogy az amerikai válogatott gyakorlatilag összes tagja Kaliforniában edz, és ők voltak az első olyan csapat, akik a 2006-os világbajnokságon legyőzte az azóta is verhetetlen japán válogatottat.
Szóval ebben a közegben töltöttem el egy egész hónapot Németi Attilával, a japán válogatottat verő amerikai kendó csapat felkészítő edzőjével. Attila edzésterve alapján gyakoroltam naponta kétszer.
Senkit nem fogok azzal fárasztani, hogy miből álltak az edzések, de annyit elmondok: nem voltak egyszerűek. Soha nem gondoltam, hogy a Kokushikan Egyetemen eltöltött 3 hónap után, vagy az Oszaka Egyetemen eltöltött egy év után létezik még olyan hely a testemen, ahol nem éreztem izomlázat. Mondanom sem kell – tévedtem.
Mindezek ellenére most mégsem erről szeretnék írni, hanem arról, ami még a fizikai megpróbáltatásoknál is sokkal nagyobb kihívást jelentett: hogyan tisztultak a fejemben a kendóról alkotott kaotikus elképzeléseim. Persze a teljes rend még nagyon messze van, mert 23 évnyi rossz beidegződések kitörlésére sajnos nem elég egy hónap – arra viszont igen, hogy megmutassa az utat, amin haladni kell addig, amíg el nem érjük a célunkat.
Akik ismernek, tudják, hogy mennyire lobbanékony a természetem és hogy mennyire nehezemre esik kontrollálnom bizonyos cselekedeteimet, vagy éppen a gondolataimat. Ez természetesen a kendómra is nagyon nagy hatással van – jelen esetben nem a poztívumokra gondolok.
Németi Attila felügyelete alatt folytatott edzések alkalmával, illetve az előttük és utánuk folytatott beszélgetések során sikerült rájönnöm arra, hogy a számtalan technikai hiányosságom mellett a pszichológiai problémák legnagyobb visszatartó erők a saját fejlődésemben. Attila nem varázsol, nem keverget bájitalokat üstökben, hogy aztán megitassa őket a kendósokkal, azok pedig nem lesznek hirtelen olyanok, mint Asterix és Obelix. Egész egyszerűen minden létező technikai, pszichológiai, pedagógiai, fiziológiai, edzéselméleti információt összegyűjt, kielemzi őket és mindent alapul véve keres megoldást a felmerülő problémákra.
Az én esetemben is rájött arra, hogy a technikai és erőnléti hiányosságok mellett a fejemben lévő „katyvasz” a legnagyobb visszahúzó erő. Persze erre önmagában nem volt nehéz rájönni, csakhogy ő nem csupán erre mutatott rá. Megmutatta az utat, amely a káosz felszámolásához vezethet. Tudni azt, hogy kinél mi a megoldás, és hogy azt milyen pedagógiával kell kiszedni az egyes emberekből… nos, ez egy művészet.
Hála a „kozmopolita” életformámnak és az élet által kapott lehetőségeimnek, számtalanszor nyílt lehetőségem arra, hogy más országokban kendózhassak, és mivel sok külföldi kendós barátom és ismerősöm van, olykor-olykor bennfentes információkra is szert tudtam tenni. Az eddigi otthoni tapasztalataim, a Japánban, Kibe mestertől tanultak és az itt látottak tükrében minél többet gondolkodom az európai vagy épp a hazai kendón, annál inkább azt érzem, hogy néha igenis szükség van a változtatásra. Arra, hogy új módszereket tanuljunk, hogy új perspektívákból szemléljük a körülöttünk lévő világot.
Ha csak a saját példámból indulok ki, vagy abból, hogy mindig akkor fejlődött a legjobban a kendóm, amikor új közegbe kerültem és új kihívásokat kaptam, azt kell gondolnom, hogy egy közösség esetében is hasonlóan működhet ez a dolog. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ha valami fejleszt minket, akkor egy idő után dobjuk a kukába, és fogjunk bele valami újba, hanem azt, hogy éreznünk kell, hogy mikor tapogatózunk a sötétben, egy helyben toporogva és mikor látjuk azt az utat, amely kivisz minket a fényre.
Életünk során sem arra törekszünk, hogy egy kényelmes helyen megpihenve minden az ölünkbe hulljon, akkor a shiaijon miért várnánk arra, hogy az ellenfél a shinaink alá szaladjon? Ha valami érezhetően nem működőképes, vagy nem elég hatékony, akkor miért ne mernénk változtatni és új dolgokat kipróbálni? Ha adott eredményekkel rendelkezünk, és azt gondoljuk, tovább már nem juthatunk, akkor mi akadályoz meg minket abban, hogy belefogjunk valami újba, hátha az még jobban fog fejleszteni minket, mint az eddigiek?
Az egy helyben való „tötymörgésnél” bármi hasznosabb. Ha nem nyitunk új kapukat, és nem ismerünk meg új közegeket, elveket, látásmódokat, minden óriási fejlődésnek indul körülöttünk, mi pedig Don Quijote módjára vívjuk majd szélmalomharcunkat a rég idejétmúlt felfogásunk és rendszerünk kellős közepén. Előbb vagy utóbb pedig minden meglepetésként fog érni minket, és ha elgondolkodunk azon, hogy a kendo – akárhogy is nézem – egy életre-halálra való küzdelmet testesít meg, akkor viszonylag könnyű rájönnünk arra, hogy a meglepetés akkora lesz, amekkora svunggal egy éles katana hasítaná át a fejünket, ha épp az Edo-korban harcolnánk az igazi szamurájok módjára.
Tíz év kendo, három Japán út és a ki tudja hány külföldi kendós utazás ellenére voltak olyan dolgok, amelyek bár a fejemben voltak, hallottam róluk, de valahogy mégsem ragadtak meg, vagy nem tudtam úgy elgondolkodni rajtuk, hogy azokból érdembeli fejlődés is származzék. Ilyen például az, hogy milyen, amikor gyakorlatilag meghalsz egy edzésen vagy épp egy egyszerű gyakorlat során. Persze nem fizikai értelemben, hanem fejben. Nem azért, mert túl nehéz lenne a feladat, hanem azért mert az agyad azt akarja elhitetni a testeddel, hogy nem megy. Folyamatosan az pörög a fejedben, hogy „nem jó, kényelmetlen, fáj, nem bírom…” – holott ha nem gondolkodsz, csak teszed a dolgod, mert tudod, mi a célod és sikerül legyőzni a szellemi korlátaidat, rájössz arra, hogy nem is olyan bonyolult, és – bár nem megy tökéletesen – nem kivitelezhetetlen.
Esetemben ez néha különösen nagy problémát jelentett, hiszen 23 év alatt igyekeztem mindenben ok-okozati összefüggéseket keresni és minden helyzetet stabil lábakra támasztva megoldani. Remélhetőleg most mindenkinek bevillan, hogy „de hát a kendóban gondolkodni kell!”. Igen ám, de ekkor megjelenik az első hatalmas paradoxon, ami kicsit „Mátyás királyos hoztam is meg nem is mesévé” teszi ezt az egészet. Gondolkodni kell, de ott a „mushin”… gondolkodni nem kell, de ott a „fudoushin”. Akkor most mit is kell tennem?
Ez volt az a pont, ami az évek során rendszeresen mentális csapdákba kergetett. Arra a konklúzióra jutottam, hogy gondolkodni kell azon, hogyan fejlesztheted magad, hogy mi az a mód, amivel a leggyorsabban tudsz szintet lépni. Gondolkodni kell, amikor egy másik ember vagy az ellenfeled vívását elemzed. Gondolkodni kell, amikor összeállítod a csapatod sorrendjét egy versenyen, és gondolkodni kell akkor, amikor edzőként egy másik ember fejlesztésén munkálkodsz.
Amikor viszont arról van szó, hogy a fizikailag megterhelő gyakorlatokat végzed, vagy annyiszor gyakorolsz egy technikát, hogy már úgy érzed, shinai nélkül, gumikacsával is meg tudnád csinálni, akkor nincs helye a gondolkodásnak. Hogy miért nincs? Mert a gondolkodás egyből bekapcsolja majd azt a bizonyos relét a fejedben, ami leadja az infót a testednek, hogy „fiam, te bizony piszkosul elfáradtál” – és abban a pillanatban, hogy az agyad elektromos aktivitása beindul, és az információk végigsuhannak a testeden, nemes egyszerűséggel véged van. Mert ettől a ponttól kezdve minden egyes porcikád az ellen fog majd küzdeni, hogy véghezvidd a célod. Ebből gondolom mindenki számára kiderült már, hogy nem minden edzést sikerült széles mosollyal, énekelve végigcsinálnom.
Nem egyszer egész egyszerűen bőgtem, vagy épp elkapott a hisztéria, annyira eluralkodott rajtam az agyam. Sokat kellett viaskodnom magammal, és nem mindig láttam az út végét. Szerencsére Németi Attila ilyenkor helyre rakott, és minden kihívás teljesítésekor bebizonyította azt, hogy ahogy az amerikai válogatottnak is sikerült legyőznie a japánokat, kemény edzésekkel bárki elérheti a céljait. Minden ilyen alkalom kicsit olyan volt, mintha meghalt volna bennem valami. Mintha valami, ami eddig a tudatomat szennyezte, hirtelen egy könnycsepp formájában megtisztította azt.
Csak példaként megemlíteném, hogy azt a bizonyos edzést, amiről azt gondoltam, hogy lehetetlen végigcsinálni, és ami ellen egyszerre küzdöttek az izmaim, az agyam és a lelkem, két nappal később, minden probléma nélkül megcsináltam. Nem azért, mert az eltelt 48 óra alatt megettem egy halom spenótot és feléledtem, mint Popeye, hanem azért, mert leültem Attilával beszélni és ő megadta azokat az instrukciókat, amelyekkel újfent rendet tehettem a fejemben.
Azt gondolom, hogy a Los Angelesben töltött egy hónap rengeteg tanulsággal bírt számomra technikai, erőnléti és elméleti kérdéseket illetően. Talán végre megértem azt, amit már Kibe mester is próbált nekem magyarázni: a fejlődés csak akkor érhető el, ha a fizikumunkat, lelkünket és a szellemünket is egyformán fejlesztjük. Azt hiszem, az én szellemi fejlődésem legnagyobb gátja az volt, hogy mindig valamiféle lexikális tudás növelésére törekedtem, de a dolgok lélektani hátterére egyáltalán nem fektettem hangsúlyt.
Mint a legtöbb európai kendós, abba a hibába estem, hogy valamiféle „Kendo Biblia” alapján akartam fejlődni, de arra nem gondoltam, hogy ahogy minden változik körülöttem és ahogy egyre több technikai újítás és eszköz jelenik meg az élet minden területén, úgy a kendo edzéseken is érdemes néha kevésbé ortodox módszerekkel próbálkozni. Kicsit olyan ez, mint a heliocentrikus világkép elfogadtatása. Végül is Galileit is megtámadta a katolikus egyház a kopernikuszi tanok miatt. Ennek ellenére ma, csaknem 400 évvel később mindenki elismeri, hogy a világmindenség középpontjában nem a Föld áll…
Minket a kevésbé ortodox edzések gyakorlása miatt nem fog megtámadni a katolikus egyház, úgyhogy csak azt tudom tanácsolni minden kendósnak – és igazából minden „nemkendósnak” is: merjetek változtatni és minden lehetőséget megragadni, hiszen mindent alaposan elemezve, pontos célokat kitűzve, jó tervezéssel és alapos megfontolásokkal nem nyúlhattok mellé!
Czimbalmos Mercédesz
.jpg?full=1 "A 2014-es zebegényi edzőtábor")
Utolsó kommentek