kendo

Ezen a hétvégén lesz az Amerikai Kendo Bajnokság (All US Kendo Championships), amely minden egyes amerikai kendo szervezetet, szövetséget érint. Az Egyesült Államokban ez a legnagyobb és legrangosabb kendo esemény, ahol minden amerikai kendo szövetség képviselteti magát.

A bajnokságot háromévenként, mindig a kendo világbajnokságot megelőző évben rendezi meg az Amerikai Kendo Szövetség. A tét óriási: az amerikai szövetség ugyanis itt választja ki a válogatott keretet az elkövetkezendő világbajnokságra. A keretet már évek óta elsősorban a Kalifornia ezen belül is a Dél-Kalifornia dominálja. A hétvégi bajnokság azért is érdekes lesz, hogy ezúttal sikerül-e más régiónak is beleszólni a versenybe.

Érdekesség az európai kendo szövetségekhez képest, hogy az Egyesült Államokban rengeteg kisebb-nagyobb szövetség létezik, és ezek ernyőszervezete az Amerikai Kendo Szövetség. A kendo klubok valójában a regionális szövetségek tagjai. Az óriási távolságok miatt ugyanis szinte kivitelezhetetlen, hogy a rengeteg kis klubot egy szervezet fogja össze, így alakult ki ez sokszínűség. Előfordul az is, hogy egy régión beül két szövetség is működik (pl. SCKO – Southern California Kendo Organization és SCKF – Sothern California Kendo Federation).

Az Amerikai Kendo Bajnokságra mindenki nagyon komolyan készül, mert az egyéni teljesítményeken felül minden versenyző a saját szövetségét is képviseli. A verseny hangulata is igen érdekes: a japán fegyelmezettség ötvöződik az amerikai lazább mentalitással.

Az Egyesült Államokban hagyományosan két erős régió van a keleti és a nyugati part. Itt találhatók a legerősebb kendo klubok a nagyszámú japán és koreai bevándorlóknak köszönhetően. A régiók között nagyon nagy a rivalizálás és ez a versenyen is szembetűnő.

Mindezek ellenére sok amerikai, aki ismeri az európai kendos viszonyokat, „irigykedve” tekint a mi Európa-bajnokságunkra, hogy nekünk évente lehetőségünk van számos nemzet legjobbjaival versenyezni. Ebben a tekintetben mindenképpen sokkal izgalmasabb a kendo Európa-bajnokság, azonban ne felejtsük el, hogy Amerika sokkal szorosabb kötelékkel csatlakozik a japán és koreai kendohoz. Egyrészről a kendo oktatás is korábban indult az Egyesült Államokban a japán bevándorlók révén, másrészről Nyugat- Európában ugyan találunk nagy létszámú japán közösségeket, akik nem csak cégük képviselőiként élnek a kontinensen, de Kelet- és Közép-Európában ez még nem jellemző.

Magyarként a versenyen

2005-ben abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy egy autóipari beszállító expat-jaként éltem Michigan államban, ahol edzettem és oktattam mint vendégtanár a Michigani Állami Egyetemen (Michigan State University). Hétvégenként Detroitba is ellátogattam egy japán iskolába, ahol Tagawa senseinél (akkor még 7. dan, de ma már 8. dan-ra sikeresen levizsgázott) edzettem. Rajta keresztül kaptam meghívást, hogy részt vehetek az Amerikai Kendo Bajnokságon.

Erre a versenyre „utcáról” nem lehet bejutni, éppen ezért a Magyar Kendo Szövetségből hivatalosan meghívtak három versenyzőt, hogy képviselje Magyarországot e rangos eseményen. Ebben a megtiszteltetésben addig csak Kanadának és Brazíliának volt része.

Sajnos az anyagi lehetőségek nem engedték meg, hogy magyar versenyzők ki tudjanak utazni, ezért csak egyedül indultam a versenyen. Természetesen a vendég kendosok külön kategóriában versenyeztek, ez volt az úgynevezett „Goodwill Category”. Ebben, minden zöld kártyával rendelkező szövetségi tag indulhatott, így volt jó pár amerikai válogatott is ebben a kategóriában.

Én magam egy kisebb magyar delegációval érkeztem a versenyre, és a magyar céges kollégák becsülettel szurkoltak, hogy minél jobb eredményt érjek el. Nagy örömömre egészen a döntőig sikerült eljutnom, ahol az akkori nito-s (két kardos) amerikai válogatott taggal, Itokazu-val kerültem össze. Hosszú vívás után a hosszabbításban egy ipponnal maradtam alul.

Természetesen a második hely miatt egyáltalán nem voltam elkeseredve, annak pedig különösen örültem, hogy Európából minket magyarokat hívtak meg elsőként az Amerikai Kendo Bajnokságra, és méltóképpen képviselhettem Magyarországot.

Bárány Tibor

Amikor nem kendos ismerőseimnek újságoltam, hogy miért nem érek rá szombaton egész nap, jellemzően ezt a választ kaptam, hogy „Ti nem vagytok normálisak! Kétszer öt órát utaztok két edzés miatt, és még csak a tengerpartot sem látjátok, ráadásul még fizettek is érte!?”.

Nem vitatom, teljesen érthető a nézőpontjuk, mi több még igazuk is lehet, a klubból viszont tizenöten úgy gondoltuk, hogy nincs – és milyen jól tettük! Valójában a samobori kendósoktól kapott a Budapest Főnix Kendo Klub meghívást hat másik dojóval egyetemben. (Kendo Klub Rijeka, Kendo Klub Zagreb, Kendo Klub Agatsu, Kendo Dojo Ouka, Klub Maribor, Shubukan Kendo & Iaido klub). A samoboriak rövid edzőtábort szerveztek, ugyanis a klubjuk idén ünnepli fennállásuk 10-ik évfordulóját.  Nekünk nem is kellett több, tizenöten beültünk egy kisbuszba és hajnali fél ötkor neki vágtunk annak a négyszázegynéhány kilométernek, amelynek nagyobbik részét a szerencsések átaludták.

Sem az út, sem a társaság nem volt rémes, de a hajnali kettő és fél három közötti ébredés mindenkit meggyűrt egy kicsit, másképpen viszont esélyünk sem lett volna leérni Samoborba a 11.00 órás első edzésre. Az úton minden a legnagyobb rendben volt, a horvát határőr egyetlen szóval, teljesen „vétlenül” foglalta össze az utunkat. Tört angolsággal megkérdezte, a kisbuszban mindannyian magyarok vagyunk-e, csak annyit vágott rá, hogy „dzsenyijál!”. Bár nem tudok horvátul, az ilyesfajta nyugtázások nem szoktak rosszat jelenteni...

Az érkezéskor feltűnt, hogy sok magyar dojo szó nélkül elfogadná az ottani sportcsarnokot edzőteremnek. A parketta kifogástalan, a terem nagy, a levegő friss, és annak ellenére is jó idő volt, hogy kint tombolt a nyár eleje.

Az utazásnak azonban nem a parketta volt a legnagyobb előnye. Kis csapatunk tagjainak tudásszintje nagyon eltérő volt. Az edzéseket Bárány Tibor, klubunk 7. danos elnöke tartotta (ez volt egyébként az apropó, aminek a meghívást köszönhettük), többen közülünk már versenyeznek, és néhányan karrierjük első, második, jigeikojára készültek, vagy még arra sem, mert páncéluk sem volt.

Nekünk kezdő páncélosoknak – mivel boguban mindenki egyforma, és senkire nincs ráírva, hogy mikor fogott először shinait a kezébe – egy új dojo, a sok ismeretlen ember komoly kihívást jelentett. Nagyon érdekes tapasztalat volt egy új légkör az új partnerekkel, de ez ugyanúgy igaz azokra is, akik már bőven versenyeznek, hiszen ők sem minden nap kapnak egy szeletet egy másik kendos kultúrából.

Olyanokkal vívhattak, akikkel évente csak néhány alkalommal, nemzetközi versenyeken találkoznak. Mindannyian olyanokkal edzhettünk és vívhattunk, akik tőlünk különböző úton tanultak, tanulnak kendozni. Nyilván mindenki mást és mást szűrt le az első szűk, és a második bő két órából, de hazafelé abban egyetértettünk, hogy mindenki jó élményekkel gazdagodva érkezik meg. Az ilyen lehetőségeket, mindig ki kell használni, mert sosem lehet tudni, mit tanulunk belőle, legyünk akármilyen régóta hakamában vagy boguban.

Horváth András

Erdélyi Gábor (kendo renshi 6. dan), a győri Arrabona Kendo Klub vezetőedzője a frankfurti Tengu Kupa után lejegyezett gondolatait olvashtjátok.

Az elmúlt hétvégén idén hatodik alkalommal hívtak meg a frankfurti Tengu Kupára. A Tengu Kupa Németország egyik jelentős és nagy versenye, amelyet a frankfurti Katana Kendo Klub szervez és rendez. Idén 16 országból 254 fő nevezett az egyéni versenyre, míg a csapatversenyen 47 indult, és számos ország a nemzeti kendo válogatottal érkezik a Tengu Kupára.

A szombat esti közös kerti partin beszélgettem a mesterekkel, a versenyzőkkel és a bírókkal. Szinte mindenki megkérdezte, hogy a magyarok miért nem járnak más európai versenyekre? Miért csak az Európa-bajnokságokon vesznek részt? Miért nem jönnek velük versenyezni?

Sajnos nem tudom erre a választ, és rendkívül zavarni kezdett, hogy nem tudom megmondani, miért. A repülőn azonban volt időm töprengeni a kérdésen, miért is jó az, ha a kendos elutazik másik dojoba, vagy más országba kendozni?

Japánban, a nagy taglétszámú dojokban, edzőtermekben, jók a feltételek, mert nagy a taglétszám, és egy közeli edzőteremben pedig számos különböző stílusú kendóssal találkozhatunk, gyakorolhatunk, vívhatunk együtt. Ennek ellenére a japán kendokák közül is sokan utaznak, látogatnak el más dojokba gyakorolni.

Itthon a csekély taglétszámú klubokban más a helyzet. Sokszor már előre tudjuk, hogy csapattársunk hogyan reagál vívásunkra, hiszen ismerjük és kiismertük egymást. Ahhoz pedig, hogy ne megszokásból vívjunk, szükség van arra, hogy másokkal is gyakoroljunk. Ezért is fontos, hogy néha elutazzunk más dojokba, hogy tanulhassunk magasabb fokozatú mesterektől. Ilyen kiváló lehetőségek az edzőtáborok, a versenyek, illetve a versenyek utáni vívások is.

A módszer persze nem ismeretlen, a kendo kialakulásának történelmekor, régi szamurájok is alkalmazták a tanulásnak ezt a módját. Ezt hívják Musha Shugyo-nak. Az Edo korra (1603-1868) tehető a kialakulása, amikor a különböző harcművészetet gyakorlók utazgattak körbe az országukban, hogy fejlesszék technikájukat, felkészültségüket.

Tehát nem fér kétség ahhoz, hogy fontosak az edzőtáborok, az olyan edzőtáborok, ahol nem csak a saját klubunk tagjai vesznek részt, hanem más klubok tagjai is. Igazán szerencsések pedig akkor lehetünk, ezek a táborok nemzetköziek. Ezért csodálkozom azon, hogy sokan nem élnek ezekkel a lehetőségekkel!

Sajnos Magyarországon is találkoztam pár olyan, magát kendotanárnak nevező kendossal, aki nem örül, ha a tanítványai mástól is meghallgatnak tanítást, holott ő is épp így fejlesztette kendo tudását. Alapvetően nem a mestereket, oktatókat sajnálom, hanem a “tanítványaikat” , hiszen pont tőlük vonják meg a kendo megismerésének számos lehetőségét.

Jobb esetben persze néhány hónap vagy év után a tanítvány rájön erre a hibára, rossz esetben abbahagyja a kendot. Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy a mester ne tanítsa a saját nézőpontjait, hanem csak azt, engedje, hogy a tanítványai is nyitott szemmel járhassanak a világban és megtapasztalhassanak más stílust és másfajta vívást is. Mert ha ez a lehetőség kimarad a tanítvány életéből, akkor legkésőbb csak egy versenyen vagy kyu- danvizsgán lesz ilyen tapasztalatuk, és akkor már lehet, hogy késő lesz.

Az önző öncélú tanításnak ugyanis nincs semmi értelme, és nem is egyezik a budo filozófiájával és tradíciójával. A zárt tanítási rendszer profitorientált, versenyistálló jellemzi a hozzá állását: gyerünk, menjünk és győzzük le az ellenséges klubbot a saját titkos taktikánkkal…

Mindezek fényében azt sem értem, ha valaki elutazik egy versenyre, miért megy haza akkor, amikor kiesik a versenyből!? Miért nem nézi végig a versenyt, miért nem adja meg a tiszteletet a többieknek, akik még versenyben vannak, és miért nem adja meg a tiszteletet a győztesnek, és nem utolsó sorban miért nem akar tanulni a vívásokból és a verseny utáni ji geikoból!?

A verseny napját az ember úgyis arra szánja, hogy kendozzon. Vajon akkor is hazamennénk, ha továbbjutunk? Esetleg a döntő előtt hagynánk ott a versenyt, mert más a program? Kyu vagy Dan vizsgáról lelépnénk a vizsgagyakorlat bemutatása előtt, mondván sokan vannak és csak pár órával később tudunk vizsgázni? Ugye nem…

Aki igazán tudja, hogy ezek a vívások elengedhetetlenek a fejlődés szempontjából, azok ott maradnak és vívnak, tanulnak, fejlődnek. Ezen nézőpontok alapján szerintem egyetérthetünk abban, hogy fontos, hogy máshol is gyakoroljunk, kendozzunk.

Akkor miért is nem utazunk?

A pénz miatt? Igen, lehet mondani, hogy mindez drága mulatság, azonban erre is van megoldás. Többen kell összeállni, akár több klubból is, és akkor megfizethető az út. A Tengun Kupán, de szinte minden többnapos bajnokságon lehet a dojokban is aludni, tehát a költségek csökkenthetők. És hát legyünk őszinték, sokszor elköltünk többet másra is…

Nincs idő, nem tudok szabadságot kivenni… Na de senki sem tud?!

Nem utazunk, mert nincs tapasztalatunk nemzetközi szinten… Így nem is lesz. Aki komoly tapasztalatokat szeretne szerezni, annak utaznia kell! Szinte kötelező! És nem az élversenyzői szintre gondolok, hanem ha csak akár a kendonk minőségét akarjuk fejleszteni. És valljuk be ez a lényeg, a minőség fejlesztése.

Szerencsére azért találunk olyan klubot, aki áldoz erre, és elküldi tagjait külföldi eseményekre, de itthon nem ez a jellemző. A környező országok kendósai azonban már rájöttek, hogy utazni kell.

Régen a szakmák tanoncai is utaztak a világban, hogy tudásukat fejlesszék, és fejlődtek is, jó szakemberek lettek. Igaz nem vagyunk profi kendósok, nem ebből élünk, de ha komolyan szeretnénk ezzel foglalkozni, akkor tegyünk meg minden tőlünk telhetőt. Higgyétek el, megéri!

Remélem, elgondolkoztok ezen, és a jövőben sokszor találkozunk majd nem csak hazai, hanem külföldi kendós eseményeken is!

Erdélyi Gábor

Győrzámolyon, a Szigetközi Junior Kendó Klub (SZJKK) otthonában rendezte meg a Magyar Kendo, Iadio és Jodo Szövetség (MKSZ) a XXII. Kendo Országos Csapatbajnokságot (OCSB) június 7-én.

Jómagam csupán két éve kendozom és páncélos múltam pedig alig egy éves. Azt is tudnia kell a nyájas Olvasónak, hogy életemben ez volt a harmadik verseny, amelyen vívtam. Az alapokat a Budapest Főnix Kendo Klubban tanultam, de véglegesen Győrbe költözve az SZJKK-hoz mentem edzeni, és idén már az SZJKK tagjaként indultam a versenyeken. Hogy mindez miért fontos? Majd a végén kiderül…

Az OCSB elsősorban azért került Győrzámolyba, mert a klub idén ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. A magyar kendo történetében az SZJKK bátran nevezhető a legeredményesebb klubnak. Számos országos egyéni és csapatbajnok helyezést megszerző klubban a gerincet alkotó tagok Babos Gábor, Dubi Attila (edző), Dubi Sándor, Király Norbert a magyar válogatott alapemberei. Mindannyian Európa-bajnokok, mindannyian világbajnoki bronzérmesek, Dubi Sándor pedig kétszeres egyéni Európa-bajnok, a 2013-as Világ Küzdősportjainak Gáláján ezüstérmes. És akkor még nem is beszéltünk Kovács Kingáról vagy Király Barbaráról, aki ugyan még edz, de már nem versenyzik. A négyszeres egyéni Európa-bajnoki címével az európai kendo történetében Barbara egy új fejezetet nyitott.

A verseny megnyitóján Varga J. Attila, az SZJKK elnöke és alapítója mutatta be a klub történetét, és mesélte el, hogy az 1989-ben alakult klubban egy évig a gyerekek nem is láttak shinait, de még azután sem, hiszen a szülőket kérték meg, hogy faragjanak a lelkes srácoknak, lányoknak bokutót (katana alakú fakard).

A kis ünnepséget a nemzetközi hírű Rába Néptáncegyüttes zárta, és bizony-bizony én örülnék, ha suburi (ellenfél nélküli vágások gyakorlása) alatt csak feleannyira képes lennék tartani azt az együttmozgást klubtársaimmal, ahogy a fiúk és a lányok táncoltak.

De legyen ennyi az előjáték, és most lássuk a versenyt!

Az OCSB-re nyolc klubból kilenc csapat nevezett. Meg kell köszönünk a megjelent csapatoknak, hogy mind az országos versenyt, mind az SZJKK 25. évi jubileumát megtisztelték részvételükkel.

A vívások öt- és négyfős poolokban kezdődtek. Az elődöntőbe a Szegedi Kendo Klub, a Főnix csapata, az MJJK „A” és az SZJKK jutott be. Az MJJK a szegedieket, az SZJKK a Főnixet búcsúztatta. Nekem külön pikantériát adott az egészhez, hogy Kuffler Márton, volt klubtársam ellen vívhattam.

A döntőben nem egyszerűen, de az SZJKK diadalmaskodott és úgy érezhette a csapat, hogy minden összejött: 25 éves sikertörténet, ennek tiszteletére pedig hazai pályán szülők, barátok és támogatók előtt ismét az Szigetközi Junior Kendó Klub emelhette magasba a kupát.

Hogy megértsük, miért kellett a bejegyzés elején a rövid, kis személyes vallomás, tudni kell, a kendo csapat öt főből áll, de hét embert lehet maximum nevezni. Az SZJKK-ban én voltam a hatodik, azaz a csapat nélkülem pontosan ugyanannyit tudott, mint velem. Így azonban igazán megérthettem annak a viccnek a mélységét, amelyben az elefánt és a kisegér mennek át a hídon, és a kisegér egyszercsak odakiabál az elefántnak: - Hallod, elefánt, hogy’ dübörgünk!

Czifrik Balázs

fotó: Czifrik Eszter Lilla

További képeket itt találtok.

Eredmények:
1. SZJKK (Babos Gábor, Czifrik Balázs, Dubi Attila, Király Norbert, Schreiner Dávid, Terbe Patrik)
2. MJKK „A” (Bővíz Marina, Komjáti Krisztián, Komjáti Tamás, Vachter Ákos, Váradi Ábel)
3. Budapest Főnix Kendo Klub (Aranyossy Árpád, Csendes Sándor, Kuffler Márton, Laukó Zsófia, Raszler József, Suba Dániel)
3. Szegedi Kendo Egyesület (Gajdátsy Gábor, Karl Béla, Marik Tamás, Réder Attila, Seress Zoltán, Tóth Balázs

Több mint háromszázhatvan gyerek lehetett jedi-lovag május 3-án, szombaton a Nemzetközi Star Wars-nap „előestéjén”, a KÖKI-terminálon. A srácok különféle állomásokon játékos küldetéseket teljesítettek, hogy végül megküzdhessenek Darth Vaderrel.

Az egyik ilyen állomáson bepillantást nyerhettek a leghíresebb sci-fi franchise „harcmodorába” is – a Budapest Főnix Kendo Klub jóvoltából. Első ránézésre a kendo és a Csillagok Háborúja között mindössze annyi a hasonlóság, hogy mindkettőben karddal harcolnak. Külső szemlélő számára, akik nem kendóznak a jedik fegyvere színes, villogó és látványos, a shinai pedig „csak” egy kard, sőt néha még annak sem tekintik. Mi viszont tudjuk, hogy nagyon is kard, és a Star Wars-filmek és japán harcosok között komolyabb párhuzam is van.

Amellett, hogy a George Lucas által létrehozott univerzumban különböző kultúrák és vallások olvadtak össze, a kultuszfilmek szülőatyja és rendezője a jediket a szamurájokról mintázta. Azokról a harcosokról, akiknek a kendót köszönhetjük. Ez talán nem újdonság, mert sokan, sokszor és sok helyen párhuzamot vontak már közöttük. Ezért is kaptunk meghívást a Star Wars-napi esemény szervezőjétől, a Retrotoys játékbolttól.

A kendo (egyik) alapvető célja – ahogyan a szamurájoké is volt egykor – az önfejlesztés, az hogy időről időre jobbá váljunk, és nem csak a kardforgatásban. Hogy mindig tanuljunk valamit, és folyamatosan előrébb lépjünk. Minderről persze nem sokat tudhattak meg a gyerkőcök az alatt a fejenként nettó öt perc alatt, amely alatt megpróbáltuk nekik megtanítani Darth Vader legyőzésére (is) alkalmas do-vágást, de kaphattak egy rövid, egy vágásnyi játékos ízelítőt abból, milyen a kendo. Akik jó időben érkeztek, még egy komolyabb, rögtönzött bemutatót is láttak igazi vívással.

Mi, akik „tanítottunk” azt az érzést ismerhettük meg, amilyeneket mestereink tapasztaltak, amikor először edzést tartottak – például nekünk. Amikor a tanítvány figyel ugyan, de még nem tudja pontosan, mire is összpontosítson, annyi mindenre kell ügyelni. Ha jól fogja meg a kardot, akkor a lába áll szabálytalanul, ha a lábbal minden rendben, akkor törzs fordul el, és így tovább.

Mindig tanulunk valami újat. Én például azt tanultam meg, hogy a kendo tanításához is legalább akkora türelem (vagy talán nagyobb…) kell, mint a gyakorlásához, a srácok pedig, legalábbis ahogyan a nap végén a főszervezőtől hallottuk, a „vizsgán”, a Sötét Nagyúrral szemben is ügyesek voltak. Ők játszottak egy jót, és egy rövid időre jedik lettek, mi meg lényegében azt csináltuk, amit edzéseken: gyakoroltunk és segítettünk gyakorolni – csak ezúttal picit másképp.

Horváth András